2010. január // Énmagam minap – Sipos Zoltán blogja

2010. január

» | #48 | | Blogadmin | 0 komment

Mindig érdekesnek találtam azt a véleményt, amely szerint a cigánysággal azért van a többségi társadalomnak egyre több baja, mert a romák a perifériára szorultak, innen pedig nem tudnak kitörni. Ezzel bizonyos körök képesek teljességgel levenni a felelősséget a cigányság válláról, megfeledkezve arról, hogy a magánemberek véleményét (melyekből a társadalmi megítélés összességében kialakul) legtöbbször személyes élményeik alakítják.

A budapesti közvélemény például nem a vidéki putrik alapján, hanem a fővárosi cigányság viselkedési sémái szerint ítél, plusz figyelembe veszi a média által bemutatott képet, melyet még a legszélsőségesebben liberális személyek is csak ritkán hibáztatnak, mert közel sem mutat be minden megfelelő részletességgel, valamint negatív események során éppen a rasszizmus látszatának megelőzése miatt az elkövetők etnikumát el is hallgatja.

A vidéki utóítélet már egészen más téma, bizonyos falvakban napi szinten problémát jelent a szakszerűtlen szegregációs politika vagy éppen szándékos hanyagság gerjesztette cigány–magyar konfliktus.

Amikor valaki azzal érvel, hogy azért követnek el több és erőszakosabb bűncselekményeket például a falvakon kívül rekedt cigány családok tagjai, mert mérhetetlenül elszegényedtek, akkor egy esetleges enyhítő körülmény alapján fölmentő ítéletet vár. Viselje el a többségi társadalom a csicskáztatást vagy terrort, sőt szégyellje magát, mert felelős ezért. Ez azonban nem módi!

Ha nincs kettős mérce, akkor tessék elfogadni a karlengető szélsőjobbos fiatalt is. Őt pedig az mérhetetlenül elszegényedett cigányok által végrehajtott erőszakos és primitív érdekérvényesítés sodorta egy történelmi eszme pongyola megismeréséhez és felszínes vallásához. Őt miért nem védik a humanisták, miért nem az elesett, divatirányzatoknak vagy intellektuális kilátástalanságnak áldozataként kezelik, ő miért gonosz és kiirtandó ellenfél, míg a valódi nemzetgazdasági károkat, sőt sokszor brutálisan agresszív bűncselekményeket elkövető cigány vagy elcigányosodott bűnözők miért kapnak verbális, sőt valódi oltalmat, cinkos elhallgatást?

Ha valaki azért válik agresszívvé, mert egy vérömleny szerencsétlenül sértette meg az agyát vagy megrokkant gyermekei elvesztése következtében, erőszakos tettei nyomán a bíróság a józan társadalmi igény szerint ezt figyelembe fogja venni. De tetteinek következményeivel szembesülnie kell, azokért a megfelelő módon, a lehetőségei határáig felelnie szükséges.

Ezért nagyon képmutató az egyik oldalt megérteni, míg a másikat – mely szintén lehet, hogy rossz választ ad a számára nem kezelhető problémára – teljesen elítélni, magára hagyni. A társadalom a betegségekre éppúgy immunválaszt ad, mint az egyén szervezete; mikor pedig a betegség a cigány, akkor a radikálizálódó fiatalság a válasz. Ha pedig utóbbi esztelenül elszaporodik, újabb válasz érkezik majd.

» | #47 | | Blogadmin | 0 komment

Most pedig az „éljünk magas PageRankkel rendelkező blogunk nyújtotta lehetőségekkel a negatív reklám piacán” rovatunk következik. 2009 szeptemberében kötöttem egy felnőttképzési megállapodást a Company Success Kft.-vel, mely a Company Nyelviskola működtetője. A jehovistákat megszégyenítő telefonkampányuk azért talált sikerre, mert egy ismerősöm adta meg nekik a számom (vele már elszámoltam), és valóban úgy gondoltam, jó volna a felső fokú angol nyelvvizsgát letenni, ehhez viszont komolyan fel kell frissítenem a tudásom.

A képzés összköltsége több mint 200 000 forint volt, de ezt valaki szponzorálta nekem. Szóval szeptemberben beiratkoztam egy kis létszámmal működő képzésre: maga a beiratkozás 15 000 forint, míg a tankönyvek 25 000 forintba kerültek. November elejére már érkeztek is a harmincezres csekkek, volt már oktatásvezetőm, de egyetlen óra sem történt. Fölhívtam hát, mire sajnálkozva közölte, hogy nem lesz a kerületben óraadás, mert „túl kevesen jelentkeztek” (nyilván három személy összesen hatszázezer forintja nem elegendő). Az egy dolog, hogy nem szóltak, de át akartak tenni másik kerületbe.

Mivel novemberben már nem voltam szociális képességeim teljes birtokában (konkrétan még aludni sem tudtam, fogytam tíz kilót, meg motorikus idegi zavaraim voltak, ha valaki csúnyán szólt hozzám), azt mondtam, mindenkinek jobb, ha felbontjuk a szerződést. Ez novemberben megtörtént. Azóta többször írtam nekik, hívtam őket, de az ünnepeket közeledtével sem kívánták visszautalni a negyvenezer forintot.

Ma felhívtam őket azzal az utolsó reménnyel, hogy talán a rendőrségi feljelentés ér valamit, és csodák csodája, még a képzési számom sem kérték, mert tudták, melyik esetről van szó, és még ma utalják.

Mindezt nem az olvasóknak mondtam el a Company Nyelviskoláról, hanem a kedves keresőgépeknek. Nem árt, ha tudják.

» | #46 | | Blogadmin | 1 komment

Van valami, ami rettenetesen kikészít, és a legrosszabb gondolatokat, legvérengzőbb vágyakat hozza elő belőlem. Ez a szexuális erőszak, annak is az a formája, melyben egy férfi egy nőt vagy gyermeket bántalmaz. Ezt a dühöt nem tudom jól kezelni. Fel vagyok zaklatva, ahogy egyre több történettel találkozom, ahogy tőlem kérnek segítséget.

Évente legalább tízezer ember él át nemi erőszakot Magyarországon. Annak is vannak képzetei ennek szörnyűségéről, akik nem érintettek, de én megismertem sértettet, sőt elkövetőt is. A történetek, melyekben a tapasztalatlan fiatal lány akár több hónapos ismertség után megdöbben a férfi agresszivitásán, vérző ágyékkal pedig csak annyit kér, óvatosabban, mert nagyon fáj, de csak megpofozzák érte, szóval nekem ez feldolgozhatatlan. Sírni tudnék a dühtől, és ezért ölni akarok. Nem tudom elítélni azt, aki egy ilyet elkövető embert megkínoz és megöl, akkor sem, ha ettől én nem illek bele abba a képbe, amit elvárnak tőlem.

Mindössze 2–8 év, alapesetben ennyi jár érte. A nő pedig örökké viseli a nyomait. Évek múltán is, mikor sikertelenből sikertelen kapcsolatokba sodródik, mert képtelen a szexualitásra, mert még aludni sem bír, nem tud megbízni senkiben. A férfi pedig semmilyen büntetést sem kap, mert az áldozat szégyelli magát.

A legsúlyosabban társadalom- és emberellenes cselekmények egyike az erőszakos nemi közösülés, melyért akár halálbüntetést kell kiszabni. Ha erre a törvények nem adnak lehetőséget, akkor az önbíráskodás eszközével kell elvenni azok életét, akik szándékosan, előre eltervelten, józan akarattal erőszakolnak meg fiatal lányokat, és nem látnak ebben semmi rosszat.

Ezernyi problémával foglalkozunk és foglalkoznak sokan nap mint nap, pedig tapasztalatból mondom, az egyik legnagyobb emberi feladat lenne a sértetteket fölkarolni, azok jelenlegi partnereit továbbképezni (mert keveseknek van elég tudásuk és türelmük, kivált azért, mert sokan nagyon fiatalok), a bűnösöket pedig fölkutatni.

Lehet imádkozni azért, hogy gyilkolhass?

» | #45 | | Blogadmin | 0 komment

Nem kedvelem az erőszakot, de abban különbözöm az erőszakot hevesen ellenzőktől, hogy nem is irtózom tőle. Elismerem problémamegoldó képességét, ezért utolsó (és szigorúan legutolsó) lehetőségként fenntarthatónak tartom. De a társadalmi biztonság és különböző morális alapvetések miatt valóban csak akkor tűnik igazolhatónak a megfelelő mértékű használata, ha minden más lehetőség hasztalannak bizonyult. Hiába érvelsz tisztán egy őrültnek, ha nem ért másból, csak a pofonból.

Azon lehet vitatkozni, hogy az erőszak legutolsó eszköz legyen-e vagy mindenképp ítéljük el. De egy társadalom betegségtünete, ha az erőszak a legutolsó hely elé kerül: ha tagjai számára kimondatlanul is nyilvánvalóvá válik, hogy az erőszak jó problémamegoldás, hozzájárul a sikeres életvitelhez, nem jár érte elegendő megtorlás. Ez egy belső rothadás felszíni jele, valamiféle felkiáltójel. Amíg az egészséges és tisztességes agresszió kifizetődő és a rátermettség maximalizálását jelentheti, az elfajzó erőszak mindig visszaüt, mert bizonytalanságot okoz (mindig van erősebb ember, mindig van, akit félthetünk stb.).

Az erőszak egy olyan társadalomban működik megfelelően, ahol (például az államon keresztül) épp maga a társadalom alkalmazza (olyasmi erőszakszervezeteken keresztül, mint például a rendőrség) azt. Közvetlen szinten pedig csak az alkalmazhat felelősséggel erőszakot (mikor már minden más lehetőség kudarcot vallott), aki – s ez csak látszólag paradoxon – megfelelő morális és szellemi fejlettséggel bír.

Nem kérdéses, hogy jelen állapotunk a tökéletestől távolodó, amelyet csak súlyosbít az erőszak félelemből történő teljes elítélése, mely nyomán a sokaság számára már az önvédelem is agresszivitásnak minősül.

» | #44 | | Blogadmin | 1 komment

Ma hallgattam egy beszélgetést, amelyben úgy érvelt valamilyen párkapcsolati szakértőnek nevezett személy, hogy a megcsalás után a vétkes már csak kármentést tehet: el kell döntenie, helyes-e őszintén bevallania a tettét.

Popper hamisan kiforgatja az egészet, azt mondja, azért nem kell elmondani, mert ezzel csak megalázzuk a másikat, és csupán a saját bűntudatunkon akarunk enyhíteni, tehát önző módon magunkat védjük. Kígyós Éva azt teszi hozzá, hogy az elhallgatás sosem hazugság.

A pszichológusok csak a becsület eszméjét felejtik el. Valaki már azzal megalázunk, ha megszegjük a szerelmi szerződést, azzal pedig még jobban, hogy nem adjuk meg neki a választás lehetőségét, hamisságban tartjuk. A valóság elhallgatása lehet, hogy nem számít hazugságnak, ha szemantikai vitát akarunk nyitni, de biztosan nem jobb nála: a fontos valóság, a mentő körülmény vagy lényeges tény elhallgatása akkor is bűn.

A párkapcsolat egyik fontos eleme, hogy tiszteljük a másik személyét és személyiségét, ezért dönteni is engedjük: az együtt járás hallgatólagos megállapodása akár egyoldalúan is felmondható. Ezért ijesztő egy bizonytalan kapcsolat. Ha elhallgatunk olyan komoly problémát (melyet okozhat kapcsolati válság vagy személyiségbeli defektus egyaránt), mint a hűtlenség, eleve hazugságba burkolva akarunk igaz szövetséget alkotni. Ezzel már magunknak is hazudunk, mert azt hisszük, a párunk minket választ, holott ő azt választotta, aki előtte voltunk. A tisztességes őszinteség nélkül átverjük partnerünket, elvesszük tőle a minden tényt ismerő döntés lehetőségét, így döntéseit befolyásoljuk, személyiségét sértjük: „Nem tudok egyéb tényt, mert bizonyosan nincs, hiszen a párom hűséget fogadott, tehát ekképp döntök.” Pedig a tény homályban maradt.

Saját magunk és társunk becsülete miatt nem csalhatjuk meg a másikat semmilyen esetben sem. Ha probléma van, azt előre kell megbeszélni, mert a megoldás halogatása is felelősséggel jár. A kölcsönös megegyezés a nyitott kapcsolatról eleve kizárja a megcsalás fogalmát – ám minden más esetben becstelenségünkön tisztességünkkel javíthatunk, az pedig az igazság útján át vezet.

» | #43 | | Blogadmin | 2 komment

Képzeljünk el egy húszéves leányt, aki még bárkit megkaphat, úgy érzi, bármit megtehet, így könnyedén dob el magától fiúkat, mert nem érzett még olyan kötődést, melyet kaphat. Az erősnek, rátermettnek tűnő bőrkabátos fiút választja, aki gyakran bántja őt, lenézi, de nagyon izgalmasnak tűnik tapasztalatlan agya számára. Van egy srác, aki pedig mindezt kínokkal telve nézi végig: valaki, aki csak udvarlással, odaadással szeretné meghódítani e lányt. Barátok, mert a lánynak kényelmes, hogy van valaki, aki imádattal és csodálattal tekint reá, mindig meghallgatja. Talán még ócska ígéreteket is tesz, bizonytalanságot kelt a fiúban, aki emiatt reményt ápol. Ez a srác képes maga kísérni a lányt az önző barátjához, mert éjjel félti az utcán, és szintén ott fog állni, amikor az a srác megbántja ezt a leányt. Gyakran sír emiatt, mire ábrándos szerelme megtörni látszik: nem viseli már el tovább a leány könnyelműségét. Végtelenül csalódik, megacélozza a szívét, és épp olyanná válik, akitől ezt a lányt is féltette.

Ismerek több embert is, akik komolyan vették az emberi kapcsolataikat, számomra fontos értékekkel rendelkeztek és rendelkeznek ma is, de csalódásaik nyomán fellépő tehetetlen dühük miatt kifordultak magukból.

Korábban is írtam, hogy félünk teljesen hinni, cselekedni, mert a teljességben csalódni végtelenül fájdalmas. Természetszerűleg fölmerül az emberben a bosszú lehetősége: ha engem becsaptak, én is becsapok másokat, felszínes kapcsolatokba merülök vagy szándékosan ártok. De nem szabad elfeledni, hogy sosem más miatt, mindig magunk miatt kell tartanunk értékeinket. Inkább élek öt évig vidáman, majd gyászolom az elmúlását még két évig, mint hét évig éljek felszínesen.

Az átlagosnál némileg intelligensebb férfiak és nők nagyon tudnak szenvedni társaik viselkedése miatt. A mesében szereplő húszéves lány miatt félresiklott a fiú, aki ezután megbántja a lányokat, tárgyként használja őket. Korábban úgy bánt volna vele, ahogy egy apa elvárná, hogy a lányával bánjanak, de már nem hisz ebben többé. A húszéves lány egyébként néhány hónap múlva nagyon szerelmes lesz valakibe, a választott fiú pedig két hét múlva kidobja. Azon srác előéletében is volt egy hasonló huszonéves lány, aki miatt nem tud tisztelni.

Ez egy ördögi körforgás, ahol mindenki visszakapja, amit adott. Át kell menni a tudatlanságon: egy kamasz nem felnőtt, meg kell élnie a csalódásait. Az baj csupán, ha magában csalódik az ember, mert önmagát sokkal nehezebb elhagynia, mint bárki mást. Ha pedig magát egy másik személyen keresztül látja csak (lehet ez a szerelme, de akár egy példakép is), szintén neurotikusan hosszúvá nyúlhat a gyászreakció. Bírájává teszi azt a személyt, aki talán nem is tud erről vagy nem tudja kezelni ezt a súlyt.

Egy könnyelmű srác is tartással rendelkező lányt keres magának. Ez elég igazságtalan dolog, de csak a nők változtathatnak rajta: nekik is el kell várniuk, hogy a fiú tudatával szabályozza indulatait, és ne éljen olyan életet, ami a nőnek épp nem tetszik. Aki függője valaminek (nem szernek, hanem inkább egy életérzésnek, sportnak vagy akár a szerelemnek), annak nem megbocsátani kell, hanem elfogadni, hogy ez is a személyiségének része. Ha ez nem megy, akkor csak ostobaság reménykedni, hogy megváltozik: eleve önző dolog megváltoztatni próbálni valakit, aki másképp boldog.

Úgy látom, hogy míg az emberek egyik fele nem foglalkozik azzal, milyen párt válasszon magának, mert csupán a kapcsolat számít (akár emocionális, akár csak szenzuális okokból), egy szintén jelentős csoport a tökéletes eszményképet keresi. El kell felejteni a meselányt és álomlovagot, aki tökéletes, mert emberi tulajdonságainknak nemcsak velejárója, de különlegessége is, hogy hibáink vannak.

A személyiség hibái valódi jellemzői az embernek: azáltal az, aki. Senki nem akarhat egy tökéletes szobor mellett ébredni, mert ott mindig kevésnek érezné magát, azt mindig féltenie kell. Ott nem ő birtokolja az eszményt, hanem az birtokolja őt. Ha rápillantva kedvesedre a hibáit is látod, de azokat szereted, akkor van esély a kapcsolati harmóniára. És még egy dolog, ami az önvizsgálat fontosságát hangsúlyozza: ha te elvárod attól a tökéletes valakitől, hogy a múltja méltó és makulátlan legyen, törekedj arra, hogy számára a tiéd is az legyen.

Ha elképzelsz valakit, sose feledd, hogy ő is elképzel téged. Neki is éppúgy rosszul fog esni minden gyengeséged, és ő is éppen annyi kompromisszumra lesz hajlandó, mint te magad. Rossz lenne úgy találkozni a következő nagy szerelemmel, hogy hirtelen rádöbbensz: már nem az vagy, aki elképzelte őt. Rossz volna szégyenkezni előtte.

» | #42 | | Blogadmin | 2 komment

Meg tudok őrülni az ígéretektől. Keserű felismerés minden fiatal számára, hogy az, ami túl jól hangzik ahhoz, hogy igaz legyen, rendszerint nem is az. Padlást rekeszthetnék a nekem tett ígéretekből, a remek álláslehetőségektől kezdve a jó bulikig, nagy sztorikig vagy őszinte barátságokig. Nem foglalkozom már az ígérgetőkkel, nem örülök az ígéretnek, csak fölírom az agyam kis fekete noteszébe. Megy a lajstrom, ki tudja, hol áll meg?

Én nem szeretek ígérni. Úgy alakult, hogy néhány tucat önéletrajzot kell mostanság átnéznem és értékelnem, de mindig a szemem előtt lebeg, hogy ezeknek az embereknek én nem akarok olyat ígérni, amit nem biztos, hogy be tudok tartani. Azt hiszem, a férfi ilyen: ritkán ígér, de akkor tűzön-vizen át megtartja a szavát. Remélem nem köveznek meg érte, de nekem úgy tűnt eddig, hogy a nőkkel kissé más a helyzet.

Elég sok fejfájást okozott nekem, hogy valamiért több nőismerősöm is visszavont ígéreteket. Én nem értettem, hogyan lehet az, hogy kimondok valamit, aztán meggondolom magam, visszacsinálom, mikor a másik azzal számolt és rám számított, ebből pedig sok vita kerekedett. Pedig valójában én voltam hibás: nem számoltam a női lélek eltérő működésével. Úgy vettem észre, hogy mikor egy nő azt mondja nekem, hogy „ígérem”, azt valójában úgy érti, hogy „ígérem, ha addig nem változik semmi”. Mikor én megígérek valamit, még megváltozott helyzetben is igyekszem ahhoz tartani magam, akkor is, ha addigra másképp gondolom, megváltozik a kapcsolat, a környezet vagy lehetőségeim. Igyekszik az ember lehetséges határok között megtartani az esküjét. Több egészen másféle nőtől viszont gyakran láttam azt, hogy az ígéret csak egy szó, egy „éppen kívánatos állapot”, de nem aranyszabály.

Nem titok, hogy életem legnagyobb katasztrófáját éppen az okozta, hogy egy lány barátságígéretét én épp úgy kezeltem, mintha fiú mondta volna. Végzetes hiba, pedig valamilyen pszichológiai szakkönyvben olvastam is, hogy a szakemberek is foglalkoztak azzal, hogy a nőkre miért nem jellemző a klasszikus értékeken alapuló barátság, miért egyféle (így fogalmaztak) bajtársiasság van köztük. Időleges hallgatólagos megállapodások, közösségek, olyasmi, ami a férfinak csak felszínes cimbora vagy ivópajtás. Természetesen most sok nőolvasó összeráncolja a szemöldökét, de senki sem állítja, hogy ez mindig igaz, csak azt, hogy általánosan jellemző: hallottam olyan nőt, aki azt mondta, van igaz barátja, és rengeteg férfiról tudok, akinek sose volt.

Ez mindösszesen csak annyit mutat nekem, hogy a nem párhuzamos női és férfi psziché itt ütközik. Nekem fontos tapasztalás volt, mert én sokszor férfias értékeket vártam el a nőktől (és így női beleérzést a férfiaktól). Itt eltérést látok, méghozzá gyakrabban annál, hogy csak véletlennek tekintsem. Úgy látom, hogy a női ígéret is őszinte, de más szabályok vonatkoznak az érvényességére, és ezt egyszerűen csak tudomásul kell venni.

» | #41 | | Blogadmin | 0 komment

Az önálló életvezetés egyik nagy terhe azon túl, hogy felelősséggel tartozunk magunkért és tetteinkért az is, hogy felelősséggel tartozunk másokért is. Sokszor ismeretlenekért (mikor például autót vezetünk), de legtöbbször barátokért, hozzátartozókért, szerelmünkért. Őket a köztünk lévő intim és bizalmi kapcsolat miatt rendkívül könnyű megsebezni, de velük szemben kötelezettségeink vannak, hiszen valódi mélységű kapcsolat esetén hűséget fogadtunk nekik akár szavak nélkül is.

Ha egy akár vétlen tettünk lavinát indít el és előre beláthatatlan következményei lesznek, akkor is vállalnunk kell a felelősséget és igyekeznünk kell jóvá tenni a hibát. Ez az egyik legnehezebb. Az események katalizátora végül a primitív elhárítás mechanizmusát használja: nem tehetek róla, hogy így alakult, ez az egész kezelhetetlen és előre beláthatatlan volt, tehát nem az én hibám.

Sajnos ez ostoba érvelés. Nem csak azért vagyunk felelősek, amit tudatunkkal előre befogtunk, az érzelmi kapcsolatok ennél bonyolultabbak. Ez nem bírótermi jog, hanem a valóság, ahol emberek sorsáért felelünk, és a szeretteink sorsáért – az értük fogadott feltétel nélküli hűség miatt – minden viszonyban, még rosszabb időkben is feltétlen felelősséggel tartozunk. Olyan ez, mintha a terrorista azt mondaná, ő nem tehet az áldozatok haláláról, hiszen őket a bomba ölte meg; s ő csak a gombot nyomta meg.

Egy lelki sebet csak az gyógyíthatja be, aki okozta. Ezért vigyázzunk azokra, akiket szeretünk.

» | #40 | | Blogadmin | 0 komment

Gergő képet oszt meg veled.

– Látod már?
– Látom – mondom.
– Milyen a melle?
– Páros.
– Most komolyan! Ez a Józsi nője!
– Komolyan láttam már szép csomagolásban csúnya meglepetést.

Nagyon furcsa számomra, hogy az erotika tárgya lehet valakinek a társaságban más partnereként megismert lány. Hiába kérdeznek tőlem olyat, tetszik-e az illető barátnője, mert nagyon nehezen tudom megállapítani, számomra ugyanis ez valamiféle tabu.

Amit a gimnáziumban mondtam, azt is azért tettem, mert előtte átgondoltam, és úgy éreztem jónak. Akkor úgy tartottam, a bulikapcsolatokban semmi rossz sincsen, és most sem állítom ennek ellenkezőjét, csak pontosabb vagyok és hozzáteszem, hogy érettség és felelősség is társuljon a szórakozáshoz. De már akkor sem tudtam volna elképzelni, hogy egy cimborám, ellenségem, sőt ismerősöm aktuális párját szemeljem ki, de még utólag sem léptem volna a képbe.

Mégis azt tapasztalom, az én szexualitáshoz fűződő elképzelésem túlságosan merev, sőt kifejezetten konzervatív, ha úgy tetszik ódonízű megközelítés: úgy tapasztalom, némely baráti társaságban nem ritka, hogy egy leány hónapról hónapra más srác oldalán érkezik a buliba, így lassan többszörös lyuksógorrá téve az ivópajtásokat.

Szerintem beleőrül a társadalom abba, hogy isteníti a testiséget, de magát a testet megveti, sőt odaveti. Ez tudatroppantó paradoxon. A tabuk óvják az egészséges társadalmat: mert a tabuk nevelés útján átadhatók. Természetesen személye válogatja, hogy miféle tiltások ezek, hiszen egyesek nem kezdenek kapcsolatot néhány hónapos ismertség nélkül, mások nem fekszenek le senkivel, akivel nem próbálták ki a tartós együttlétet, míg akadnak olyanok, akik minőségileg semmiféle elvárást nem támasztanak, éppenséggel csak a partner neme lényeges. Mindezek között talán nem is kell különbséget tenni, ahogy elvek között sem ildomos: de válasszunk egyet, tartsuk hozzá magunkat, és igyekezzünk annak megfelelő életet élni egy annak megfelelő társasággal.

» | #39 | | Blogadmin | 0 komment

Amikor egy ember maga alá kerül, a legveszélyesebb, ha egyedül marad és megszűnik az aktivitása, mert ilyenkor magán kezd el töprengeni. Remekül bele lehet őrülni abba, hogy keressük a történések okát és igazságtartalmát, mert ezek sokszor nem is léteznek. Ilyenkor fontos, hogy valaki legyen az ember mellett, aki föloldja a szeparációs szorongást. Ezt értelemszerűen nem annak mondom, aki épp sajnálja magát, hanem mindenki másnak: jó, ha tudjuk, hogy legtöbbször kiránthatók az emberek a letargiájukból, csak ez nem egy ötperces hobbi, hanem elhatározás kérdése.

Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy betegeim vannak, nem barátaim vagy szerelmeim. Ez annyiban igaz, hogy valahol mindig egymás betegei vagyunk: egy egészséges társaság tagjai kölcsönösen segítik egymást. Az a motívuma egy baráti társasjátékozásnak vagy egymást ölelő párnak, hogy az ember szociális beállítottsága, intellektuális kódolása miatt társaságot keres. Retteg a magánytól, az „én” minden felelősségétől, ezért néha bekapcsolódik egy közösségbe, de általában visszahőköl, mielőtt föloldódna a miben. Ez valamiféle tili-toli létforma, melyre a többség kárhoztatva van, és kérdéses számomra, hogy nem ez-e a természetes és elvárható állapota az embernek.

Ahogy a boldogságkutatás rácsodálkozott, hogy sosem lehet elérni a tartós jó állapotát, úgy kellett ráébredni, hogy az ember eleme az aktivitás, a küzdelem igénye. Ha elveszti a lendületét, kifogy az üzemanyagból, fölad és nem lép tovább, akkor a természetes léte ellenében cselekszik. Tehetetlenül sodródik a magányűrben, és eme állapotából csak az tudja kirántani, ha egy hasonló sorsú szerencsétlennel a véletlen végtelenjében ütközik. Ezt nevezi a hívő gondviselésnek.

» | #38 | | Blogadmin | 0 komment

Az optimista ember mindent jobbnak lát, mint ami valójában. Ha nem tűnik föl neki, hogy állandóan rosszabbat kap, akkor figyelmetlen? Ha nem akarja észrevenni, akkor becsapja önmagát?

Igazából az esztelen optimizmus számomra tapasztalatlanságot sugall, de a mérsékelt pozitív szemlélet nagyon vonzó. Az ilyen személy nem a felhők felett jár, de igyekszik meglátni a jó dolgokat, a vele töltött idő pedig feltöltődést is jelent. Az viszont nem igaz, hogy ez a gondolkodásmód csupán döntés kérdése. Sajnos léteznek olyan belső jellemzők, melyek ezt megakadályozhatják.

Egy ismerősöm nagyszülőjét néhány napja teljesen kirabolták. A szegény idős asszony néhány hete maradt egyedül, most pedig a rablók mindenét elvitték. Sajnálatos? Nos, ő ma is úgy ébredt, hogy eszébe jutott, ezek az emberek még a macskáját is megverték e gyalázatos tett közben. A családja is néhány napig gondol erre, de unokája már talán ma sem. Akik erről olvastak, néhány perc múlva már nem fognak rá emlékezni.

Szerintem kétségbeejtő, mennyire lényegtelen, hogy mi történik mással. Ezen nem lehet változtatni, csak meg lehet próbálni elfogadni. Engem mindig húszévesnél fiatalabb lányokkal hozott össze a sors, és így kaptam a számomra olyan fontos tisztaságból, de cserébe követhettem a besározódást. Testközelből láthattam néhányszor, hogy egy általános iskolai osztálytárs, egy figyelmetlen fiatalember vagy erőszakos szülő, főnök, tanár mit okozhat. Persze ugyanígy egy szép első szerelem, jó felettes vagy figyelmes pedagógus sokszor olyan lelki nyugalmat, önbizalmat, biztonságot jelent, hogy még az sem értékeli kellően e fontos szerepeket, aki előnyét élvezi. Úgy véli, magát tette olyanná amilyen, pedig ezen többen dolgoztak.

Benkő Dánielt kinevetik, megvetik és értetlenkednek patologikus viselkedésén. Én őt látva mindig arra gondolok, vajon én hogy tudnám feldolgozni, ami őt vesztébe sodorta: hogy egy balesetben miattam veszítse életét két legközelebbi barátom? Olyan könnyű ítélkezni, hogy miért viselkedik valaki így, avagy úgy. Miért panaszkodsz, miért nem mosolyogsz, miért nem tudsz lelkesedni? Talán van oka. Nem kell törődnöd vele. Ha viszont érdekel és megkérdezed, próbáld megérteni. Ez nem nagy kívánság, és csak ennyit kér a becsület.

Ahhoz, hogy jól érezd magad, szerintem bátorság is kell, hogy megértsd, elhidd és felvállald, mitől éreznéd jól magad. Ez talán nem tetszik majd a családodnak, barátaidnak, szerelmednek. Ekkor döntened kell, hogy feladod-e magad. A nyomor keresi a társát, ha pedig néhányan összefognak, és elhiszik, hogy nincs értelme valaminek, akkor számukra nem is lesz. Az ilyen helyzetekben van szükség a pozitív szemléletű őrültekre, akiken nem fog a valóság súlya – életmentő mosolyokat dobálnak mindenfelé.

A világon a legtöbb bajt nem a gonosz emberek okozzák, hanem a hülyék. A tudatlanok, akik tetteik súlyával nincsenek tisztában: alkalmatlanok anyának, szeretőnek, barátnak vagy munkatársnak.

Ha valaki mindenki értékítéletére ad, hamar elveszti önmagát. Ezért kell kiválasztottakat keresni, akikre hallgatunk. Sajnos azonban lehetetlen hibátlanul választani. Ha valakivel éveket töltesz együtt, még egy viszonylag felszínes barátság esetén is titkos éned hibáit is megmutatod neki. Nem kell azt hinni, hogy gyenge perceid vagy belső fájdalmaid túlontúl érdekelnék őt, de azért mégis intim viszonyba kerültök. Mivel azonban a kezdethez vég is tartozik, egyszer elválnak az utak. Nagyon helytelen tett ezután megfogalmazni a kritikát. A hibákat mindig időben és az illetékesnek kell elmondani, nem utólag egy asztaltársaságnak vagy a fiók magányának.

Fel kell vállalni azokat az embereket, történéseket, hiteket, melyeket éveken keresztül vallottál, melyekkel együtt haladtál. Nincs annál szomorúbb önítélet, mikor valaki azt mondja, nem is érti, miért tett vagy szeretett évekig.

» | #37 | | Blogadmin | 1 komment

2008 márciusában írtam arról, hogy miért igazságtalan az Isten. Talán egy nappal később csöngettek Jehova Tanúi az ajtómon.

Én úgy gondolom, hogy nem mondhatok biztos véleményt arról, amit nem ismertem meg a lehetőségeim szerint a legjobban. Nem igaz, hogy nem lehet véleményt formálni arról, amit nem próbáltunk, de ott, ahol lehetőség van a közvetlen ismeretszerzésre, valamiféle intellektuális becsület elleni bűn megtagadni a megismerést. Ezért van itthon sokféle vallás könyvéből, legyen az valamilyen hindu irányzat, modern szcientológia vagy jehovista bibliaértelmezés. Olvastam az újpogány vallások közül wicca vagy épp földi sátánista írásokat is, hogy megértsem, mások mit látnak a világból.

Azt kérdezték az ajtóban állva, hogy tudom-e, miért igazságtalan az Isten.

Nos, eztán fél órát én beszéltem. Tátott szájjal hallgattak, megköszönték, amit mondtam, adtak kétféle magazinjukból egy-egy számot, majd eltűntek. Nem is zargattak többé.

Aztán múlt év októberében, mikor komolyan megromlott a viszonyom azzal, akit sokan Teremtőnek neveznek, ismét csöngettek. A nevemen szólítottak, és megkérdezték, minden rendben van-e. Több mint egy év telt el.

Beszéltünk néhány szót, én igazából arról, hogy szerintem miért vagyunk társadalmi válságban, miért tolódik el minden a széthullás felé, miért érzi magát kellemetlenül az ember. Számomra ez saját hit, mely némely elemeiben találkozik egyes vallások elképzeléseivel, de nem azokból táplálkozik.

Azt mondtam nekik, hogy a mi hitvalóságunk annyira eltér egymástól, hogy nézőpontjaink nem fognak közeledni egymáshoz. De adok egyetlen alkalmat, mikor végre megkérdezhetem, amit annyian biztosan mondanak a Tanúkról, de vigyázzanak, mert a betanult sablonválaszokkal engem nem kenyereznek le. Kérdezni fogok, és látszólag nem lesz tisztelet a kérdéseimben.

Meglepően türelmesek voltak. Egy magyarul is alig beszélő emberük jött el, meg a zsidó nő, akivel először beszéltem. Nem érdekel a vérátömlesztést tiltó dogmájuk, mert megértem és elfogadom, ha eszerint élnek. De vannak hitkérdéseim, melyeket nehéz feloldaniuk. Nem értem, szerintük miért nem lehet felállva hallgatni a Himnuszt, miért tilos egy zászlóra esküdni, és miért teszek rosszul, ha egyetlen vágyam egy absztrakt célért, például a hazámért véremet ontanom.

A válaszaikat itt nem is részletezném, hiszen nem vagyok hiteles szószólójuk. Legfőbb érvük a bálványimádás bibliai tiltása volt, de itt is különbözünk. Szerintem a Biblia nem a szobrokat tiltja, nem veti meg a szobába tett murtit, mert ahhoz imádkozva is az Istenhez imádkozik a hívő, nem a halcsont szobrot tiszteli, hanem annak jelentését. Azt tiszteli az ember, hogy valahonnét olyan tudatot kapott, mely többet lát ott egy szobornál, köszöni az ideát Istenről magáról. De mégis ember, erőt jelent neki a Úr képe.

Úgy gondolom, a bálványimádás tiltása a Szent Írásban legfőképpen az anyagi javak túlzott szeretetének tiltása:

„Öldököljétek meg azért a ti földi tagjaitokat, paráznaságot, tisztátalanságot, bujaságot, gonosz kívánságot és a kapzsiságot, ami bálványimádás, melyek miatt jön az Isten haragja az engedetlenség fiaira.” (Kol 3,5–6, kiemelés tőlem)

Azért is furcsa, ha Isten tiltja mindenféle szentséget, isteniességet jelentő alkotás (például szobor) teremtését, mert ő maga adott utasítást ilyesmire a szövetség ládájának megalkotásakor:

„Készíts vert aranyból két kerubot az engesztelés táblájának két végére. Állítsd az egyik kerubot az egyik végére, a másikat a másik végére. Az engesztelés táblájának két végére állítsd a kerubokat. A kerubok szárnya fölfelé legyen széttárva, hogy szárnyukkal befödjék az engesztelés tábláját, az arcuk pedig forduljon egymás felé. A kerubok arca tekintsen az engesztelés táblájára.” (Kiv 25,18–20)

Vajon Isten pusztán esztétikai szempontból kért aranyangyalokat a frigyládára vagy azoknak valami jelentőségük is volt? Ha igen, akkor ez miképp fér össze a bálványimádás tilalmával, hiszen ezen Istentől való tárgy természetesen kivált a hívekben valamiféle imádatot. Szerintem a bálványimádás nem azt jelenti, hogy szent tárgyakat nem lehet tisztelni, ahogyan a jehovisták tartják.

Nem tudtak akkor választ adni. Január elejére találtak erre egy vonatkozó cikket, amelyet e-mailen elküldtek, eszerint a Biblia többször kijelenti, hogy az angyalok hasonlatosak Istenhez, de azt is, hogy nem szabad imádni őket. Sajnos ez nem oldja fel a kérdésem, hogy miért tilos akár egy szent képet is tartanom a szobámban, ha maga Isten is érzékeny a szépségre, sőt maga a művészet is tőle van, meg még aranykerubokat is csináltatott. Három-négy hasonló kérdést értelmezünk másként, illetve annyira nem tudtak mit mondani, pedig a Bibliából idéztem.

A jehovisták szerint 144 000 kiválasztott fog csak Isten mellett élni, a többiek csak a földi paradicsomban folytatják majd életüket. Megkérdeztem a hölgyet, ő is kiválasztottnak érzi-e magát? Azt mondta, reméli.

„És látám, és ímé egy Bárány áll vala Sion hegyén, és ő vele száznegyvennégy ezeren, a kiknek homlokán írva vala az ő Atyjának neve. Ezek azok, a kik asszonyokkal nem fertőztettek meg magokat; mert szűzek.” (János 14,1 és 14,4)

Akkor hölgyem, ön egy szűz zsidó férfi? Azt mondta, nem, elgondolkodott, majd azt is mondta, hogy ezt nem így kell érteni. Ebben maradtunk.

» | #36 | | Blogadmin | 0 komment

Múlt héten döntöttem úgy először életemben, hogy nem iszom többet, pontosabban csak a társasági fogyasztásban néhány sört és egy-két felest engedek meg, azaz a spicces állapotnál tovább nem mehetek. Régóta érlelődött a gondolat, de én nem ígérek meg valamit, ha nem tartom be, ezért soha sem döntöttem el. Pedig valójában nincs értelme annyit inni, hogy már ne emlékezz az előző estére, és túl drága, hogy utána a macskajaj miatt a másnapodat is elveszted. De én értettem Oscar Wilde abszintrabságát, értettem, amikor azt mondta, egy pohár után olyannak látsz mindent, amilyen, két pohár után olyannak, amilyennek szeretnéd, három pohár után pedig olyannak, amilyen valójában, és ez a legszörnyűbb a világon.

Régen társaságban, jó kedélyűen ittunk, kísérőmotívuma volt a beszélgetésnek, és valamiféle kohéziós eszköz, amely súlyokat vett le, mert egymás tőkesúlyaival nem tudtunk mit kezdeni. Hónapok óta viszont keserűség okozója; nem tudok többé vígan inni, hát nincs már értelme többé. Újabb változás, szép hosszú a lista.

Idén gyakorlatilag egyetlen cimborámmal találkoztam, vele is tanulunk (ki gondolta volna, hogy még magáról a PB-gáz-cseretelepről szóló tankönyvben sem tudják, hogyan írják le helyesen). Az egy dolog, ha idealizálja az ember a barátságokat, de talán nem kellene ezeket a szociális kapcsolatokat így leépíteni.

Tegnapelőtt a szokásos adag kirendelése után el sem akarta hinni régi ivópajtásom, hogy azt mind neki kell elfogyasztania. Én megiszom, amit eddig nem szerettem, a sört, abból is a vörös csillagosat, hát hihetetlen, mik történnek. Még a pultos is kijött megkérdezni, mi történt, hogy nem a szokásos pálinka vagy whiskey van az asztalon.

Örültem, amikor eddig Finnországban katonáskodó régi ismerősöm fölhívott, hogy hazaérkezett. Tudtam, hogy van mit mesélnie, de nem tudtam, találkozzam-e vele. Hét hónapja találkoztunk utoljára, akkor pedig minden, de tényleg minden más volt az életemben. Épp az elutazása után esett szét minden szilánkjaira, ami önmagában nem érdekes, de mit mondok, ha a robbanásokról, sortüzekről, fagyásokról szóló történetek után megkérdezi, hogy mi történt velem?

Ha elmondom, mi történt, megkérdezheti, hogy miért viselkedtek így mások, és én senkiről sem akarok ítéletet mondani, nem akarom más tetteit magyarázni. Végül úgy döntöttem, beszéljünk. És föltette a kérdést, sőt valamit hallott is már, a világ ugyanis kicsi és imádja a pletykákat.

Nem foglaltam még össze az elmúlt hét hónapot senkinek, pedig sokan kérdeztek, de mindig következményekről, okozatokról, az egész mese hosszú és unalmas. Még a rövidített változat is több mint fél óráig tarhatott.

Szinte el sem tudta hinni, de nem kérdezett semmit sem. Aztán hosszan hallgatott.

» | #35 | | Blogadmin | 1 komment

(Sajnos a hétvégéken inkább mással foglalkozom, és nem építem azt a kontaktusillúziót, amelyet ez a blog szolgálni bír. Ettől függetlenül egy véletlengenerátorral könnyedén létrehozhatóak a bejegyzéseim, úgyhogy nem kell kétségbe esni.)

Van valamiféle misztériuma az éjszakának: a fáradt pihen, a fiatal játszik, a kiátkozott csal, a szerelmes szeretkezik. Az ember nem szereti, amit nem ért, nem szereti, ha nem lát, mert hisz olyasmiben is, ami nem létezik: elhiszi, hogy szeretet, remény vagy épp szörnyek veszik körül. Ha nem is hiszi, mégis kulturális lenyomatok rejtőznek a felettes énjében, melyek óvják az ismeretlentől. A modern ember menekül az állandóan zúgó fénytől, bogárként vergődik az aszfaltszagú mindennapokban, és néha vágyik az éjszakába, a másik világba, ahol idegen az utca, ahol élsz, mások az emberek, hangok és hitek. Az éjszaka olyan magány, melyre vágyunk, mert az ember csak szélsőségek között képes vergődni: rettegi a magányt, mindenütt kapcsolatokat keres, de fél a teljes kötődéstől, ezért felszínesen hagyja kapcsolatait, ha pedig úgy érzi, azok megfojtják, rögtön a magányhoz menekül.

Szerintem erővel kell élni. Az új ember nem mer teljesen élni. Ahogy Arthur Miller fogalmazta, az emberek nem mernek 100%-osan élni, megelégszenek 50–60%-os szerelmekkel, barátságokkal, erkölccsel és kitartással is. A nagyjából-érzelmek nem követelnek annyit, azokat könnyű feladni, kicserélni, a nagyjából-kapcsolatok könnyedén pótolhatók. Félünk a teljes önátadásról: ha 100%-osan benne élünk valamiben, de kudarc ér, akkor sajnos meg kell halni. Mégis, emberek, a vállamra veszem a veszély súlyát, mert nem jobb hatvan százalékosan élni, ha teljesen is lehet. Tudtam évekkel korábban, hogy nem értek majd mindenben egyet fiatal, heves önmagammal, ahogyan tudom, hogy évek múltán mai hiteimmel is vitába kell szállnom. De most teljesen hiszek, és mindenemmel, egzisztenciámmal, arcommal, szívemmel vállalom, mert teljesen akarok élni. Ugyanígy nem szabad félni teljesen szeretni sem. Egyszerűen másképp nincs értelme. 100%-osan, erővel kell élni. Akkor a kamasz nem akar gyermek lenni, a felnőtt nem lenne újra kamasz, az agg pedig megelégszik az élettel.

Egy hindu bölcs a Nyugatra tekintve azt mondta, milyen érdekes, hogy ott az emberek a múltban élnek, ami már nincs vagy épp a jövőre terveznek, ami még nincs. A nemlétek között elveszik az egyetlen valóság, az egyetlen „van”. Ez nem a hedonizmus torz tana! Aki csak annyit mond, hogy „élj a mának”, de nem tudja, milyen korlátok, rendek és tisztesség köt a mában is, az csak szabados lesz. A szabályok szerint, előre lefektetett macskaköves úton, de a mában kell élni, az aktuális hitek szerint. Aki fél attól, később mit gondol majd, az elvesztegeti a jelent, így viszont már jövője sem lesz. Aki pedig a múltat szorongatja, úgy tesz, mint az őrült hitves, aki szerelme tetemét az ágyában őrzi, alszik vele, csókolgatja, de az sosem fogja visszacsókolni őt.

Egyetlen dologgal kell elszámolnunk: a talentummal, amely adatott. Nem jobbnak kell lennünk a szentségeknél, hanem jobbnak kell lennünk saját magunknál. Náhum rabbi mondta egyszer: „az Örökkévaló nem azt kérdezi majd, miért nem voltam Mózes, hanem azt kérdezi majd, miért nem voltam Rabbi Náhum”.

Amikor Pázmánynál azt olvastam, hogy halálunk után táblán a nyakunkba akasztják életünk cselekvéseit, még nem egészen értettem ezt. Aztán Popper egyik írásában említette a tükörélményt, mely nálunk a ravatalozás oka is: halálunk után (szinte hitektől függetlenül) visszakapjuk mindazt, amit mi a világba küldtünk. Találkozunk valamennyi tettünkkel, legyenek bár azok jók, avagy gonoszak. Nyugtalanító érzés, nemdebár? Jobb érzés volna nem elhinni.

» | #34 | | Blogadmin | 1 komment

A média szereti a hegymászókat: kellően különleges foglalkozást vagy hobbit választó őrültek, akikből könnyű hőst (kalandos Indiana Jonest) faragni, és eddig még semmilyen siklamós témába nem rángatták a csatornákat.

Talán ezért mondtam volna, hogy kissé túlzás, amit Erőss Zsolttal tettek a napokban: a lavinabaleset után lábát elvesztő férfi magánügye nem tartozik a nyilvánosságra, úgy véltem volna, hogy a férfi akkor, ha nem keresi a nyilvánosságot, nem kell, hogy fájdalmával mindenki szembesüljön. Véletlenül láttam egy nyilakozatát, és így már helyeslem, hogy megszólalhatott. Én nem sajnálnám őt. Nem hiszek benne, hogy bármit számítana, és ezt a sportot ő választotta, minden veszélyével és lehetséges balsikerrel együtt. Sajnálok egy fiatal srácot, ha a kamion leszakítja a lábát, de egy hegymászót csak fele annyira. Viszont kétszer úgy tisztelem, ha úgy viselkedik, ahogyan Erőss tette, hiszen ez példamutató tett. Egy sportoló, aki a sporton túli feladatát (a társadalom pozitív formálását) is elvégzi, jóllehet nem ismerem egyébként, hogy milyen ember.

Amikor barátaim súlyos válságba kerültek, akár öngyilkosságot kíséreltek meg, akár csak hónapokra visszasüllyedtek valamiféle pokoli melankóliába, esetleg egyéb okból számítanuk kellett rám, én sosem mondtam azt, hogy „hagyd már a fenébe, szedd össze magad”. Ezt mondja minden idióta, de egyrészt érdekelt annyira a pszichológia, hogy megismerjem: ezzel még nagyobb bajt okozhatnék, másrészt semmi jogom elvenni a gyászát. Olyan ez, mintha Erőss kórházi ágya föl állnék, és azt mondanám, álljon a csonkjára. Nem tud, mert az a láb nincs többé. Föláll, talán magasabbra viszi majd a műlába, emberileg fejlődhet ettől is, de a sérülés komoly. Ugyanígy nem kértem a barátaim, hogy szedjék össze magukat, mert zavar az állapotuk: ezt biztosan tudták, de őket jobban zavarta.

Nem is jönnek hozzám, ha sajnálatra van szükségük. Azt megadja a legfelszínesebb bajtárs is, sőt egy régi osztálytárs vagy a szomszéd fia, akárki. Én pragmatikusan vagy éppen érzelmekkel teljesen megpróbálom megérteni, mi a baj, majd magamban átfordítani: én mit tennék, látnék kiutat? A másik személy független látásmódja segíthet. Ha én is úgy látom, valóban komoly baj van, akkor pedig csak támogatást kell nyújtanom, igaz, azt mindenben.

Nem tudom, az összes barátom tudta-e, hogy végtelenül elkötelezett vagyok irántuk akkor is, ha én nem fejezem ki túl gyakran, hogy milyen fontosak az ilyen intimitású szociális kapcsolatok. Talán kicsit igen, mert sokan négyszemközt szóltak, mikor a felhők gyűlni kezdtek a fejük fölött, és néha még – mondhatom most büszkén – ahhoz is volt erőnk, hogy együtt elfújjuk őket.

» | #33 | | Blogadmin | 1 komment

Két napig elfelejtettem enni. Ez nagyon jópofa ahhoz képest, hogy négy-öt hónapja még a kilencven kilogrammon fölüli osztály tagja voltam. Szerintem az remek férfisúly, de a kikerekedő arcom engem inkább egy enyhén vizesedő, megpüffedt kisbabához hasonlóvá tett. Emlékszem, hogy épp egy kapcsolat végével úgy éreztem, remek alkalom lenne váltani, mert bár az előző lány toleránsnak mutatkozott, a következőtől nem várható el ez. (Tudom, fontos a személyiség, de olyan ritkán dug az ember a másik diplomájával vagy kedvenc könyvével, felvilágosult szellemiségével, hogy azért meg lehet próbálni oda figyelni.)

Egyébként nem számít annyit az a tíz kiló, de eleve fontos egy célt kitűzni, mert maga az út hasznos, másrészt így van mit hibáztatni. A diktatúrák szörnyűségeit nem feledteti el, de bizony a szabadjára engedett psziché megkergül: míg a diktatúrában van mit hibáztatni (a „hatalmat”), addig a megnövekvő szabadságélmény a sikerek mellett a kudarcokat is személyessé teszi. Ha nincs kit hibáztatnom az elkövetett vétkekért, tévedésekért, az előbb-utóbb különböző lelki válságokba sodor. Ezért szokás bűnbakokat keresni, és olyan közösségben feloldani az egyéni „én” élményt, ahol a közösségi „mi” leveszi a vállunkról az önálló szellemi boldogulás terhét. (Mindezzel nem azt mondom, hogy mindenki csakiscsak bűnbak, akit hibáztatnak, de ezek a tények jól megvilágítják az emberi pszichikum önmentő folyamatait, valamiféle torz stresszkezelést.)

Szóval évek után nem tudtam, szükségem lesz-e valamiféle kibúvóra, egyféle mentőövre, melyre foghatnám az esetleges sikertelenséget. Aztán Isten kompenzálni kezdett (először gondoltam, hogy végre nemcsak én hiszek benne, de ő is bennem – mivel azonban az ilyen vicceket az istenfélők jelentős része nem értékeli, ezért elnézést is kérek nyomban), és kiderült, hogy túl egyszerű párra lelni (és ez némileg meg is zavar a pár mint végső érték képletet jócskán gazdaságtalanná téve).

De szórakozásnak jó ötlet volt az algás fogyókúra. Ez igazából valami sátáni találmány, melyet bizonyosan a kövérek kiirtására fejlesztettek ki. Egy hétig megszabott rendben reggelire algás gyümölcslevest, ebédre valamiféle nulla tápértékkel rendelkező íztelen párolt zöldséghalmot (algával!), vacsorára pedig szintén algás ehetetlenséget kínáltak. Mást nem szabadott enni.

Amikor először kinyitottam a dobozt, és mosolygott rám valami zöld trutyi, amely bármelyik X-akták epizód történetfonalának alapját is adhatná, én komolyan elszomorodtam. Kétségbeejtő volt, hogy egy hétig ilyesmit kellene ennem (mínusz egy nap, mert akkor léböjtölni kellett volna).

Bakker, inkább eljárok teniszezni, meg focizni a haverokkal, de ezt be kellene tiltani. Viszont a férfi nem akar visszalépni, hát belekezd. Én tartom magam az elhatározásaimhoz, de aznap este olyan finom hamburgert ettem, mint még soha.

A második nap a reggeli gyümölcslevessel telt: az tényleg ízletes volt, de nem sok mindenre elég. A többit nem tudtam megenni. A tájékoztató figyelmeztet, hogy a drasztikus fogyókúra miatt depresszió alakulhat ki. Tudtam, hogy ezek meg akarnak ölni.

Talán a harmadik napon, mikor éreztem a szomszédból átszálló rántott hús mennybéli vonzását, dönthettem úgy, hogy az egyik egyetlen mindig velünk maradó, őszinte és elérhető boldogságforrást, az étkezést nem adhatom föl. Pláne nem úgy, mint egy tehetetlen akárki: hiszen akkor, ha valóban zavar a súlyod, éppen nem a lustasággal kell tenni ellene (el kell mondjam, maga a plusz tizenöt kiló is a rántott camambert és áfonyaszósz kettős megismerése miatt jelent meg rajtam, és ezért nem is bántam igazán).

Lemondtam a kúrát, kerestem egy teniszpályát, és a tél, valamint magánéleti okokból ez is parlagon maradt, de a súlyvesztés végül – a gondolat teremtő ereje vagy inkább pozitív mellékhatás – bekövetkezett. Igaz, nem ettem majdnem hat napig, meg azóta is kevesebbet, mint régen, de minden egyéb probléma nélkül egy hónap alatt tíz kilót fogytam (ez a határa az egészséges fogyásnak, de nem érzem magam rosszul miatta, sőt). Most csak meg kellene állítani, mert folytatódik.

Szóval a stressz a megoldás. Ha azt evéssel vezeted le – akkor még több stressz. Elég, ha csak rövid időre szakad meg számodra a létfenntartási ösztöneid természetes parancssora. (Egyébként nem kell komolyan venni, mert én egy mániás depressziósnak is azt mondtam, hogy nézze a jó oldalát: legalább neki vannak kitörő, irreális boldogsággal járó mániás szakaszai – ismerek olyat, akinek ilyen évek óta nincs, aztán mégse beteg. Nem hiszem, hogy van bármi, amivel nem lehetne viccelni, ha a partner is érti a humort.)

» | #32 | | Blogadmin | 1 komment

Az embereket zavarja, hogy sztrájkolnak a BKV-sok, de a sztrájknak éppen az a lényege és egyetlen hatalma, hogy – ha jól csinálják – meglehetősen zavaró. A sztrájktörő alvállalkozók révén valamennyire lehet közlekedni, bár a buszsofőr véletlenül nyitott ajtóval indult el, hát istenem, nem lehet minden gombot azonnal megismerni.

MSZP-s ismerősöm szakmányban utálja a sztrájkolókat, de ez éppen annyira érthető, mint annak a mérgelődése, aki nem tud hazajutni vagy este próbál stoppolni a buszmegállóban. A sztrájk tavaly tavasszal nagyon kellemetlen volt (míg a BKV nyolcvanmilliót spórolt egy nappal, a nemzetgazdaság akár egymilliárdot bukott), de teljesen támogattam.

Most is úgy látom, hasznos, ha Magyarországon is megjelenik valamiféle szerény és józan sztrájkkultúra. Az emberek elviselhetik a kellemetlenségeket (bár néha én is túlságosan megkötöttnek érzem magam közösségi közlekedés nélkül), mert ahol őket érintő sztrájk törhet ki, ott az ő érdekük is, hogy a dolgozók megfelelő hangulatban, megbecsültségben dolgozzanak.

Mindennek csak az ad kellemetlen szájízt, hogy az úgynevezett szolidaritási MÁV-sztrájk csak egy csúnya felkiáltójelet rajzol a közelgő választás elé.

» | #31 | | Blogadmin | 1 komment

Ahhoz évek múltán is tartom magam, hogy nem szeretem a blogokat: beteg lelkületre vall, ha valaki névtelenül megosztja az élete részleteit vagy a gondolatait. Ha nem névtelenül teszi, akkor eleve nincs értelme, mert nem lehet őszinte, ha pedig még őszinte is, akkor olyan hülye, mint én. A játék lényege, hogy az olvasó se normális, mert a kényszeres íráskészség magánügy. A blog valahol csak újféle bulvár, pletyka. Ezért nem olvasom őket, és nagy dolog, ha valamelyik elnyeri az érdeklődésem.

Majdnem elfelejtettem a nagy filozófiai emóblogolás közben, hogy bemutassam Nagz 2005 óta működő blogját. Bizonyosan sokan megmosolyogják az önszuggessziót, de szerintem érdemes elgondolkodni azon, micsoda hihetetlen szerencse, mikor még egészségben töltheti az ember a mindennapjait.

Ha szélsőséges példa is, azért sok dolgot átértékel ez a remek lény, az ember, ha arra gondol, hogy a folytonos aggódás mennyire hiteltelenné teszi, mikor hosszú távon értelmetlen dolgok miatt lázas aggodalom tölti el, pedig egészségesen, a fűtött lakásban a vacsora mellett összességében még aggódni is önző luxus.

» | #30 | | Blogadmin | 4 komment

„Térdre hull a test,
De talpra áll a lélek!
Bevallom, de most először
egy kicsikét félek...”

Néhány perce ébredtem. Sajnos nem tudok már jól szórakozni. Régen ittam egy kicsit, és jól éreztem magam. Most iszom egy kicsit, és nagyon rosszul érzem magam, aztán iszom még.

Hónapok óta ez van. Egy belső frusztráltság, valami olyan mérhetetlen csalódás, amely átitatta az életem, ezáltal valamennyi hitem, vágyam, reményem. Nem is értem, hogyan tart ki még mellettem a maradék egy-két ember. Köszönöm a türelmet, de ki kell mondani, hogy vélhetően fölösleges: nagyon más nem lesz már. Reméltem, ez csak átmeneti, és nem része a változásnak, de úgy tűnik, ez marad.

Érdekes, hogy az idegenek még a régi magam miatt tolerálják az újat. Ezúton is elnézést a kedves gárdista kidobótól, de komolyan mondtam, hogy verekedjünk meg. Nem tudom, miért. Megsértett, de nyilván nem sejtette, mert ő más, mint én: számomra más mélysége van a dolgoknak, és másképp élem meg a történéseket. Hiába hajtogatja, hogy legyél férfi, hát épp ez az, hogy gyarló férfi vagyok.

Érdekes, hogy az a kubai srác, akit régen ismertem, mennyit változott. Régi ismerősök, iskolai emlékek, akik még úgy emlékeznek rám, mint az a nagyon rossz kapus, a srác, aki mindig összetűzött az igazgatósággal, és néha szerepelt a tévében. Jó, hogy bár felszínes kapcsolatokban, de létezik a fejekben ez az emlék az eredeti személyiségemről.

Amikor a kidobó azt mondta, hogy „téged nem verlek meg Blogin”, akkor megint jogtalan előnyhöz jutottam. Nagyon elfáradtam. Mondok és teszek hülyeségeket, de igazából minden mögött egy mérhetetlen fáradtság van, valamiféle torz csalódás valamennyi értékben.

Közben nagyon jól érezhetem magam, mert bár nem rózsás, de szép a helyzet: ha akarom, van kihez hazajönni, látom, hogy régi emberek még a régi önmagamra emlékeznek, tudom, hogy akármikor újra lehet kezdeni az életet. Boldog vagyok, hogy nem merevedtem egy képbe, de igazából úgy, hogy tudom, bármikor bármit föl lennék képes áldozni, mert semmit sem szeretek már, szóval így nem akkora érték ez az újrakezdési lehetőség.

Amikor régi (új) olvasóim elhívnak, hogy beszélgessünk, az nagyon megtisztel. Elmondani sem tudom. De nem biztos, hogy helyes szorosra fűznünk a kapcsolatot, mert ami most van, annak átmenetiségében hinni akarok.

Bírtam a focista srácokat, kár, hogy mindenképpen verekedni akartak. Nem emlékszem, hogy végül ütöttek-e vagy csak lökdösődtek. Találkoztam egy régi tanárommal is, érezhető volt, mennyire kellemetlenül érzi magát, hogy reggel nyolckor részegen elmondom, hogy ő nem rossz ember. Nem tudom, hisz-e ebben, de azt igen, hogy nagyon rossz dolgokat is tett, mint valamennyien. De mégse rossz ember, sőt a jó felé törekszik, ahogyan mindenki. Aztán két rendőrrel is összevitatkoztam, majd kiderült, hogy milyen közel vannak mégis álláspontjaink. A részeg srác, majd ezt mondják. Aztán nem beszélnek róla, mert igazából olyan keserű ez az egész, amiért ők is az életük akarták adni, meg sokunk.

Három hónapja levettem minden nemzeti jelképet magamról. Egyrészt hiteltelennek tartottam volna, ha viselem olyan csúfszájúan, dühösen, másrészt égettek. Semmit se vettem vissza. Csak a rovásos gyűrűm maradt meg, mert egyszer hitem tettem, hogy az csak akkor kerül le az ujjamról, ha egy leány másikat húz a helyére. Sok dolog változott, de a Trianon-emlékmű előtt még mindig imádkozom. Csak nem valami ellen, hanem valamiért, sőt mindenkiért. Már nem magam miatt, hanem mások miatt.

Sajnos nagyon nagy a baj. Kár, hogy olyan komolyan vettem a dolgokat. Kár, hogy ez van, nem tudom, miért alakult így. Ez nem igazságos. De pont ezért életszagú, és némileg szép is. Örülök, hogy megéltem dolgokat, mást nem is kívánhatnék.

» | #29 | | Blogadmin | 2 komment

Némileg megőrjíti az embereket az internet. Ha én a hétköznapi életben nem kedvelek valakit, vélhetően nem fogom követni a ténykedését, a mindennapjait. Az interneten viszont vannak, akik kifejezetten azt a hobbit űzik, hogy azokat követik, szinte megdelejezett fanatizmussal kutatják, akiket elvileg utálnak. Ha az ember minden gondolatát leköti, hogyan vélekednek róla ismeretlenek, akkor az megbénítja a döntéseit, meghamisítja a szavait, tehát megváltoztatja saját magát.

Ha mesterségesen pozitív képet akarsz fenntartani magadról, hogy olyan emberek kedveljenek, akik véleménye egyébként semmit sem számít, akkor ez mérhetetlen energiát képes fölemészteni. Hogyan fogalmazzam meg, hogy ne értsék félre? Hogyan írjam meg a kudarcot, hogy ne fordítsák ellenemre? Hogyan örüljek valaminek, hogy ne tűnjek bárgyúnak? Amikor az ember elkezdi komolyan venni magát, sőt túl komolyan venni bárki mást is, máris patikamérlegen kezdi kimérni az életét. Elrejti a rosszat, felnagyítja a jót, tehát belemegy a maskarás játékba.

Engem ez sosem érdekelt. Amikor írok, akkor azt azért teszem, mert jó nekem. Ha másnak jó, mert kiröhögi vagy éppen átérezni véli, az ugyanúgy jó. Én tényleg meghökkenek rajta, hogy teljes személyiségképet rajzolnak emberek rólam csak azért, mert évekig olvasták, amit írok. Nem tagadok le semmit, de azért nyilván az extremitás súlyozottan jelenik meg a sorokban, sőt a fejekben is jobban megragad.

Az elmúlt időszakban sokan fordultak hozzám panaszaikkal, történeteikkel, érzéseikkel. Engem mindenki érdekel, bár a nőkkel türelmesebb vagyok, az ő történeteik, érzéseik könnyebben megismerhetők, mert a férfiak nyomorulttá rejtik a sajátjukat. Viszont mindig meglep, hogy a közhelyszótár ugyanazon oldalaival próbálnak hatni rám: éld az életed. Ez történik, mikor nem hajlok meg a szélnek, és kifejezetten magamra jellemző módon képzelem el az emberi kapcsolatokat, a fontossági sorrendet stb. Aki ezen az oldalon panaszt vél látni, nagyon rossz szemmel olvassa a sorokat. Mindig visszakérdezek, hogy számukra mi az élet? Ha valakinek egy előtte térdelő tizenéves lány, hát semmi baj. De ne higgye, hogy mindenki más is épp ennyire erre pályázik. Van, aki inkább büfés egy iskolában, mert beszélni akar a fiatalokkal, megismerni őket, segíteni nekik, hatni rájuk, de van, aki önkéntes lesz. Biztos vannak, akik veszik a bátorságot, és ilyen emberek élete felett is ítéletet akarnak mondani, mielőtt rájönnek, hogy valójában ők kik is.

Fölhívott egy öreg cimborám, hogy kislánya felsorolta a barátait: egyik osztálytársát, egy régi ismerősét, majd pedig engem. Meghökkent ezen az apa, mert alig találkoztam a kislánnyal. Megkérdezte, hogy miért. A kislány azt mondta, azért, mert az a fiú jó ember.

Szerintem meg ez az élet. Hatni valahogyan.

» | #28 | | Blogadmin | 1 komment

Az egész alapvető tulajdonsága, hogy eltörik. Azon a nyáron, amikor a legboldogabbnak kellett volna lennem, a régi blogomban csak azt írtam: „Minden. / Egész. / Eltörik.”

Az ember belenő a ténybe, hogy minden elmúlik. Az átmenetiség nem az aktuális kultúra hozadéka, hanem az emberi lét kegyetlen büntetése. A fiatal még azt hiszi, hogy minden szörnyűség, megaláztatás, fájdalom a végtelenségig elkíséri őt: a tudata nem képes az átmenetiségben hinni. Számára egyetlen képbe sűrűsödik az élet, ezért egy tanár megaláztatása után gyógyszereket töm magába, mert neki az idődimenzió sokkal szűkebb.

Ahogyan kitágul az ismeret, megismerjük azt, hogy földi életünk kétségtelenül határok között mozog, minden ideiglenes, és ez nagyon bizonytalanná tesz bennünket. Ki akar úgy végtelenül szeretni, hogy pontosan tudja, ez csak időleges? Ki akar nagyot és jól cselekedni, ha átlátja, hogy minden véges?

Az ember agyi struktúrája, gondolkodási sémája miatt két lehetőség közül igyekszik mindig egyet jónak, egyet pedig rossznak bélyegezni. Valójában azonban léteznek párhuzamos igazságok, lehet két szembenálló félnek egyaránt igaza, és attól, hogy a végtelenbe tervezés irreális, attól még a pillanatnyi élvezeti lét sem ideális.

Valahogy úgy volna ez jó, ha megtanulnánk könnyedén venni a dolgokat. Nem akarni birtokolni a másikat és a javakat, hanem Buddhára hallgatni. Mindennek örülni, ami adatik, de semmiért sem fohászkodni, ami elvétetik. Ne akarjuk konzerválni a jelent, mert annak értéke, hogy éppen most jó: a boldogság nem tehető el, azt épp akkor kell megélni. Ez nem mindig könnyű, mert kell hozzá némi önzőség, nyugalom és tapasztalat, de meg lehet tanulni. Figyelemmel, alapossággal kell szemlélni az eseményeket, hogy a múlt szép maradjon. Aki elveszi a múltad, a legszörnyűbb bűn elkövetője.

Nem a végtelenbe tervezünk, de úgy tervezünk, hogy a végtelenig jó legyen. Nem akkor követsz el hibát, ha a kimerülő lehetőséget hátrahagyod, hanem akkor, ha vonszolod magaddal. Mert nincs annál nagyobb hiba, mint a tetemmel hálni az élő emléke miatt!

» | #27 | | Blogadmin | 0 komment

Jó reggelt! Úgy gondolom, épp itt az ideje kicsit belelapoznom kedvenc orvosi szakkönyveimbe, és olvasnék pár szót erről a hypersomnia nevű dologról. Nem sajnálom különösképp, hogy lassan szétestek testi funkcióim, valamint már kiszámíthatatlanul kifáradok vagy épp töltődöm föl energiával. Az zavar leginkább, hogy olyan belső változást nem tapasztalok, mely egyes elvont értékek megtiprását engedélyeznék.

Nem akarok patetikus lenni, a belső értékeket itt mint valamiféle önmagadnak húzott erkölcsi határvonalat képzelek el. Jobb esetben például a kulturális imprintként megjelent incesztustabu nálad is él (nem dugnád meg az anyádat, mert nem illik). Aztán dönthetsz úgy, hogy azonos neművel se vagy nem lopsz ki valamit a másik táskájából. Mindezek belül élő irányelvek, melyeket javarészt a kulturális környezet, a szülői minta, valamint az egyéni értékrend szabályoz. Na, nekem itt vannak gondjaim.

Mindezek nem holmi isteni igazságosságból (azaz emberi igazságtalanságból) a kobakodba pottyantott kedvességek. A biztosan titokban maradó csalást elutasító személy látszólag önmaga rátermettsége ellen küzd: ha biztosan nem kellene a szégyenérzet agytörzsi stoptáblájával találkoznia, a lebukás esélytelen s ő mégsem él a többletlehetőséggel, nem szerez jogtalan előnyt, akkor azzal – a kapitalista gazdaságszemlélet szerint – gyakorlatilag hátrányt szenved (ezt a pókerelméleten keresztül tanultam meg elég szemléletesen: ha egy tétet nem szerzel meg, amit megszerezhettél volna, akkor gyakorlatilag azt a tétet elvesztetted).

Gondolkodtak is az evolucionisták, ej, hogy lehetséges, hogy egy olyan magatartásforma nemcsak fennmaradt, de jobb körökben tiszteletet is ébreszt, amely nem a legjobb túlélést szolgálja? Jöttek az istenhívők, hogy ez a bizonyíték, meg jöttek a matematikusok, hogy tessék a játékelméletet vizsgálgatni. Feltehető, hogy éppen a szégyenérzet, a bűntudat és az ezekből fölépítkező igazságérzet, azaz erkölcsi gerinc hosszabb távon a közösség túlélésének, az emberi sikerességnek egyféle záloga: amikor tudom, hogy az én önfeláldozásom (altruizmusom) viszonozzák, van ebben bizalmam, akkor megteszek olyasmit is, ami látszólag nem a legjobb célom szolgálja.

Pénzt adsz egy barátnak, fölveszed anyukád a cégedhez vagy feltalálsz valamit ennek a hálátlan társadalomnak, és azonnal többet adtál, mint várhatóan kapni fogsz. Azonban épp annak biztosítéka, hogy ilyen többletet te is élvezhetsz, a közösséget életben tarthatja. Ezért volna jó, ha mindenki néhány alapvető szabályhoz tartaná magát.

Elvileg sokszorozhatják a rátermettségüket azok, akik úgy tesznek, mintha részesei lennének a játéknak, de figyelnek arra, hogy mindig jóval kevesebbet adjanak vissza: ők viszont a lebukás esetében olyan kitaszítottságot és megvetettséget szenvednek el, mely komolyan kockázatossá teszik a vállalkozást. Van erkölcsi érzéke az embernek, mert csak ez biztosíthatja, hogy többé-kevésbé élhetően létezzék egy társadalomban.

Az elmúlt években nagyon sokat írtam az erkölcsről. Úgy érzem, bebizonyítottam (magamnak legalábbis), hogy létezik, nem mindig szubjektív, valamint nem függ a vallásosságtól – attól függetlenül, hogy egy vallásos ember a boldogságkutatás szerint feltehetően boldogabb, a motivációkutatás szerint pedig talán erkölcsösebb is. (Igen, mindenki ismeri a templomba járó gonoszak történeteit, de nem csupán az vallásos, aki temploma jár; hogy úgy mondjuk, ez a minta meglehetősen torz képet festene.)

Szóval sok elképzelésem változott az elmúlt évek tapasztalásai során: látom már, hogy sokan megbabonázott légyként közelítenek egy elvárt magatartáshoz, míg ők maguk soha nem próbálnák meg utánozni, látom már, hogy minden belső vágyat és parancsot fölülír egy hirtelen hormonális kábszerélmény, valamint azt is tudom, hogy sokan aktuális cselekedeteikhez gyártanak ideológiát. Ezt én is jól meg tudnám tenni, de attól én még tudom, hogy az elv a tett után született: de szerintem minden tetted az épp akkor érvényes, jól átgondolt tetteid alapján történjék.

Ezek a belső határok nem jótétemények a világgal, hanem a saját túlélésednek eszközei. Hogy ez miért tud kerékkötő is lenni, miért nehéz és miért túlzás egyeseknél, azt már sokszor megkérdezték. Freud meglehetősen zavarban volt, mert nem értette, miért tilt meg neki sok dolgot a tudata, míg végül a felettes én (a szuperegó) ideájával oldotta föl a kérdést.

Az zavaró, hogy míg az megváltozott, amit én elvárok az emberektől (leesett a nullára), az nem tud komolyan torzulni, amit én elvárok magamtól. Még mindig nem engedi a kis, huncut és vacogó lelkem, hogy olyan helyzeteket használjak ki, melyekért mások szerencsésnek tartanak. Azt hallom, hogy hülye vagyok, ha nem teszem meg, és egyszerűen nem tudom megtenni.

Nagyon izgalmas misztériuma a létünknek, hogy vajon rádöbben-e a jóra törekvő, hogy nem volt értelme; vagy rádöbben-e a jót nem kedvelő, hogy értelme lett volna?

» | #26 | | Blogadmin | 0 komment

A bevásárlóközpont csillogó fényében fürdik néhány fiatal. Meleg van, sok a szín, hangos a szó, az árcédulákról kövér számok mosolyognak. Mindegyikükön egészen másféle ruha van, de mindannyian ugyanúgy festenek.

Az egyik kirakat FankaDeli új cipőmárkáját hirdeti. A nemzetközi konzummárkák között, ahol a testvérek által alapított, mégis nácibarát és náciellenes gyökere miatt felszínesen ellenségeskedő Puma és Adidas is jól megfér, a nagy-magyarországi címer tőszomszédságában a fiatalok nézik-nézik az új cipőt a fotón. Fehér vagy fekete sportcsuka, de rajta van a nemzetiszín.

Értetlen fájdalom ül a szemükben. Fáj Trianon? Kár, hogy csak négy éve tudsz róla.

» | #25 | | Blogadmin | 3 komment

Valami egészen speciális élmény részegen 3D-s filmet nézni. Mivel most néztem ilyesmit először, nem tudom, józanul milyen, de így tényleg furcsa volt. Komolyan nem tudom, miért hozom ki az emberekből az egészséges rasszistát, de valami ilyen hatásom van.

Mikor sorban álltunk a jegyért, és mi következtünk, az eladóleány kerek szemekkel ránk nézett, és megkérdezte, hogy ki rasszista. Mondtam, hogy ki nem? Aztán fontosnak tartotta megjegyezni, hogy brazil capoieraoktatója van, de kérdésemre elmondta, hogy sosem szagolta meg.

Egy srácnak meg az volt a feladata, hogy a filmnézéshez szükséges szemüvegeket osztogassa. Reménykedve, hogy nem egy zsíros nyakú kirekesztett viselte előttem, elvettem az eszközt. Kifelé ugyanez a srác álldogált, és rezignált arccal várta, hogy kibirkózzuk magunkat a cimborámmal.

– Tetszett a film? – kérdezte.
– Sajnos – válaszoltam. – csak kék nők voltak benne, így nem tetszettek.
– Hát igen, nem a mi fajunk.

Abban a hanglejtésben bizony nem a na'vik nyurga kék teste miatti fáradtságot hallottam.

Este pedig egy kocsmában üldögélő nő mérhetetlen nyugalommal rám nézett, majd azt mondta, ideje már, hogy a magam életét éljem, és ne másét akarjam. Nem tudom, mi bújt a nőbe, hogy ezt mondta. Talán akkor és ott ő volt az avatár.

» | #24 | | Blogadmin | 2 komment

A bölcs ember képes felismerni hibás elképzeléseinek téves voltát. Vannak axiómák, melyeket nem távolságtartó analitikával, hanem aktív explorációval, részvétellel, azaz élmények útján kell megismernünk.

A köntörfalazás annak szól, hogy elnézést, amiért úgy gondoltam, hogy a nők vásárlási mániája egyszerű picsulás. Tegnap shoppingoltam. Nagyon kemény, most azt vizsgálom, ettől vajon nem töpörödik-e össze, szárad le vagy valami ilyesmi. Egyelőre nincs változás.

Én nagyon rossz vásárló vagyok. Általában évente, mindig decemberben vásárolok új pár cipőt, akkor is gyakorlatilag az első bolt első normálisan kinéző fekete cipőjét, melyből van megfelelő méretű az ormótlan lábamra. Nem kell ezt túlzásba vinni. Komoly hisztirohamom volt, amikor néhány hete az új farmernadrágomat kellett vadászni, mert mindenütt a szétkoptatott, műhányásos, itt-ott lyukas, szakadt, tehát eleve csövesfarmerokat árulják. Nem vásárolok jól.

De bazmeg, én olyan kurva jó bőrkabátot láttam meg tegnap, hogy olyat tettem, mint soha!

1. Felpróbáltam – eleve fölösleges és zavarkeltő rituálé, de most magától jött.
2. Kértem nagyobbat – ha nincs kirakva, úgyse lesz, tehát nem szoktam segítséget kérni.
3. MEGVETTEM. Ez kezelhetetlen. Ruhát. Én.

Az a túláradó boldogság, amit az új ruhanemű (sőt kabát!) birtoklása okozott, valamiféle varrottárufétisszerű orgazmikus állapotot hozott létre, melyben a föld fölött lebegve közlekedtem, és figyeltem a sokakat, a hömpölygő színes-szagos forgatagot, melyből ki-kiválik egy-egy emberszerű fej, és tudtam, hogy a tömeg szomorú tagjainak birtokában nincsen ilyen jellegű ruházati termék. Ez ugyanis az enyém. Szerzési téboly.

Kemény. Ha nem lennék lusta videoblogolni, biztos ebben mondanám el, hogy éppen mifasz.

» | #23 | | Blogadmin | 1 komment

Szar úgy ébredni, hogy még mindig nem józanodtál ki, de ezt enyhíti, hogy két hét alatt most tudom először rendesen használni ezt a hülye optikai egeret. Fene gondolta, hogy ilyeneket tud. (Hajnalban részegen elkezdtem kisregényt írni, de teljes agymenés volt, költői képekben képzeltem tovább a jéghideg idő és a talajközeli élmények kettőse által okozott sokkot.)

» | #22 | | Blogadmin | 3 komment

Azért nincs sok értelme az önsajnálatnak, mert nem igazán mozdít előre. Jó, ha az ember magába néz, értékeli magát, önmaga kritikusa, sajnálhatja is sorsát, balszerencséjét, de azzal, ha magába fordul, csak azoknak okoz fájdalmat, akik szeretik és mindezt tehetetlenül kell nézniük. Ez jól hangzó igazság, de nehéz megfogadni. Én a rossz helyzetekben közlékeny vagyok, és inkább csak tapasztalásnak próbálok fölfogni mindent, hiszen jókat lehet tanulni a különleges helyzetekből. Az a tapasztalatom (és ez nem csak az enyém), hogy teljesen fölösleges a panasztól bármit várni a saját lelki megkönnyebbülésünkön kívül, mert más sajnálata semmit sem ér, és hamar elfelejtik az emberek, hogy mi a baja a másiknak. Sajnos ez visszafelé is jól működik: a veled történt jó események, az elért értékeid is hamar lényegtelen érdekességgé satnyul mások számára. A jóban mégis szívesebben osztoznak, de az se tartós állapot.

Az ember leginkább a pofonjaiból tud tanulni. Nem igaz, hogy ami nem öl meg, az megerősít, mert számtalan remek embert látok erkorcsosulni, megfáradni, föladni az elvi harcot. Pontosabban így fogalmaznám meg a közhelyet: „ami nem öli meg a lelked, az megerősít”. Ha valami megöli, akkor sajnos komoly sebet ütöttek rajtad.

Vannak emberek, akik nemcsak a saját, de mások pofonjaiból is tanulnak: őket szeretem, ők az analitikusai a világnak, akik állandóan figyelik és értékelik a körülöttük történő eseményeket. Ők is sokkal erőteljesebb élményt élnek át, ha őket támadják, alázzák, győzik le, de jól figyelnek mindenki másra is. Az önimádat éveiben igazán örömteli látni, mikor valaki nem puszta objektumként kezeli a másik embert. Ez nem olyan egyszerű feladat, mint gondolnánk: csak addig számít nekünk valaki, míg ott van, ahol mi vagy míg gondolunk rá. De az, aki elveszítette feleségét, akkor is zokogva alszik el, mikor mi otthon a meleg paplan alá bújunk erószunk aktuális tárgyával. Mikor pedig másnap és harmadnap ismét kisírt szemmel áll elibénk a szerencsétlen, lassan már zavarni kezd bennünket: ő mindig lelomboz. Hagyjuk csak magára, nem lehet vele mit kezdeni.

A gyászreakció általában két hónapig tart. Ha ennél hosszabb, és a normális életvitelt befolyásolja, akkor ott neurotikus probléma is fölmerült. Ha nem pusztán pletyka vagy színes kis semmiség, ami a másikkal történik, hanem áldozatot hozva részesévé tesszük magunkat (a másik személy objektum helyett szubjektummá válik a számunkra), akkor megóvhatjuk a pszichózistól. De csak annak segítünk, akitől várunk valamit: az evolúció gazdaságszemléleti megközelítésének hiszünk, a segítségkért segítséget remélünk. Na, ennek semmi köze az emberi magasztossághoz.

A barátság, család eszménye a (reciprok) altruizmuson alapszik: izzadjanak csak meg az evolucionisták, mikor meg igyekeznek magyarázni, miért segítünk akkor is, ha ezzel rátermettségünket csökkentjük, veszélyeztetjük a saját épségünket vagy többet áldozunk, mint amennyit remélhetünk. Az embert ez a tudományos szempontú irracionalitás (melyet én kvázi-racionalitásnak nevezek, utalva arra, hogy csak az érzelmeket is vizsgáló személy hozhat ideális döntéseket) teszi emberré. Ha tehát ismerősünk hitvese meghal, könnyen kerülhetünk mi is olyan helyzetbe, hogy emberi magatartásunk túlságosan emberalatti lesz.

» | #21 | | Blogadmin | 0 komment

Mivel elég sok emberrel tartom a kapcsolatot, és mostanság meglehetősen sok beszámolót olvasok mások életének apró és nagyobb problémáiról, ezért szeretnék lefektetni egy axiómát, melyhez célszerű tartanunk magunkat: soha sem érv, hogy egy barát, barátnő, társ utólag majd rájön, hogy hiányzol neki.

Alapvető tény, hogy hiányzol, mivel nem vagy ott. A kérdés, hogy a hiány okozta negatív hatások túlmutatnak-e a hiány miatti pozitív változásokon, valamint az egyén alternatív valóságképén, melyet az elvesztésed, elhagyásod, félresodródásod feldolgozásául önkéntelenül kidolgozott.

Értem én, hogy sokak számára megnyugtató, amikor közhelyesen kifejtjük, hogy „te nagyon különleges vagy, biztosan nem tudják, mit veszítettek” stb., de könyörgök, ezt tőlem ne várja senki. Intellektuális becsületkérdés, hogy nem mondok olyat, amiben nem hiszek. Szerintem könnyedén lehet, kedves szomorú olvasó, hogy te remek értékekkel rendelkezel, és kurvára nem hiányzol annak, aki egy ostoba furkó. Azért van ez így, mert (itt jön a végkövetkeztetés) ő egy ostoba furkó. Nem tetszett észrevenni, reménykedni tetszett, nem tudom. Megváltozni tetszett, ő változott meg, rendben. De bizonyosan túl sokat tetszett elvárni. Ne hibáztasson senki senkit, a méreg őrizgetése teljesen fölösleges dolog, de legalább ne hitessünk el olyasféle ábrándképeket a másikkal, hogy majd szűkölve fogják őt hiányolni. „Majd a srác egy téli éjszakán sírva fog az ajtótok előtt könyörögni neked, mert nagyon fogsz neki hiányozni!” – mondja az anyuka. Kedves anyuka: nem, nem fog.

Az a srác egy szánalmas hülye. Éppen ezért tessék fölpofozni a lányát.

» | #20 | | Blogadmin | 1 komment

Vajon tudatos szándékossággal lehet áldozat valaki? Eldöntheti, hogy nem harcol többé, hanem ő lesz az áldozat? Akik elszigetelt környezetben élnek, nem is sejtik, milyen helyek vannak a városukban, milyen a valóság a településükön.

Hihetetlen, hogy a főváros egyes helyein naponta támadnak meg valakit. Szörnyű, hogy egyeseknek ilyen helyen kell élniük. Ha ott él, akit szeretsz, csak tehetetlen dühvel követheted, hogy állandó fenyegetéseknek, megaláztatásoknak van kitéve. A rendőrök pedig mindig a feletteseikre mutogatnak. Hol van már az az idő, amikor nem a polgárok, de legalább ők tisztelték magukat valamennyire?

» | #19 | | Blogadmin | 0 komment

Van egy elég ostoba és úgy tűnik, nem igazán levetkőzhető tulajdonságom – olyan, mint az, hogy gyakran bántok meg hozzám közel álló embereket, mert tőlük mindennél többet várok el, majd később azért nem tanúsítok tevékeny megbánást, mert úgy tartom, végül is igazam volt. Nekem azonban a stílusom miatt kellene bocsánatot kérnem néha, nem a mondatok tartalma okán.

Szóval ilyen levetkőzendő szokásom, hogy szerintem egy nő korlátlan erőforrásokat érdemel. Ez nem csak anyagi javakat jelent, bár volt már olyan hónapom, ahol százezrekben volt mérhető e fejetlenségem, sokkal inkább érzelmi és intellektuális javakat: nem sajnálom az időt és a gyakori, ha szükséges, akkor túláradó emocionális megnyilatkozásokat. Az a helyzet, hogy minden gondolatot, érzelmet, tapasztalást és élményt el illik mondani életed minden intim emocinális állomásának, legyenek azok barátok, szerelmek vagy más megnevezésű szerencsések, szerencsétlenek.

Nem szívesen válogatom meg, hogy kinek mit mondok. Ez csak őszinteség. Ebből is óvatosan vissza kell csippenteni.

2010. február »