Énmagam minap

» | #184 | | Blogadmin | 0 komment

Már sokszor kifejtettem, hogy az erkölcs közügy, sőt a közügyek egyik legfontosabbika, hiszen a morális értékek mentén szerveződő közösség az önvédelmen túl az egyének többségi védelmét is biztosítani tudja. Nincs annál erősebb szociális háló, amelyben az empatikus közömbösséget fölváltja a másik személy iránt érzett felebaráti szeretet, amely első oka, hogy képesek vagyunk önmagunkat szeretni. Ha a világ nem tűnik szépnek, mi pedig nem fogadjuk el magunkat, úgy csorbul az erkölcs is és az esély a kiegyensúlyozott életre.

Ha az általános erkölcs áll eszmei célkitűzésünk csúcspontján, el kell tekintenünk attól, hogy minden cselekedetet magunk ítéljünk meg. A tettek célja a döntő, ezek megítélésére azonban sajnos az ember csak maga képes, ha bátor és alapos önvizsgálatra is van ereje. Ennek ellenére létezik tartós jó, vannak dolgok, melyek eredménye többségében jó, ha pedig az erkölcsi felettes ént (kezdetben a családtagok, tanítók, lelki vezetők, később az egyház vagy más hitelesnek tekinthető szervezet vagy szerveződés) is ismerjük, közeledhetünk ehhez az idealisztikus állapothoz, mely emberi lényünkből adódóan tökéletesen nem elérhető és megvalósítható. Figyelmeztetnék azonban egy megállapításra, amely szerint magasztos céloknál maga az út léte is üdvös, és olykor még az elbukás is ünneppé avatható.

Amennyiben a jól élés, tehát a jó célú élés a mérleg pozitív serpenyőjének meghatározója, úgy a hazugság ennek legnagyobb rombolója és ellensúlya. A hazugságok között meg kell említenünk az elhallgatást is mint az ismert igazság egy szeletének sötétben tartását, titokba taszítását vagy a valóság más színben való feltüntetését. Amikor tudunk, de nem teszünk, akkor tulajdonképpen nem tudunk; s ennek analógiájára, mikor szeretetünk féltéséből elhallgatunk döntő tényezőket, akkor hazugságot követünk el, emberi kapcsolatunk pedig így bűnben fejlődik. Amiképp törekszünk a hibák elkerülésére, azonképpen törekszünk későbbi emberi kapcsolatainkat fellélegezve, bőséges nyugalomban kezdeni.

Azt tapasztalom, hogy az emberekkel való kapcsolataim nehézségét mindig az jelentette, ha mást vártak el tőlem, mint amit adni tudok vagy én vártam el mást, mint amit adni tudtak nekem. Bízzák rám, én mit keresek, de ne öltöztessék színes ruhába a szürkeséget. Bármilyen nehezemre esik kicsinyes gyarlóságaimon átlépni, a szerető bizalom hangjával elrebegett bűnök nyomán feloldozás érkezik: a szeretet nem hánytorgat, nem kér számon, nem ítél meg. Amikor nem szerettem, mindezeket tettem, amikor szeretni kezdtem, mindezeket elfeledtem. Ha őszintén beszélek és olyanhoz szólok, aki szeret, mindig megbocsátást kapok, hát én mi mást ígérhetnék viszonzásul, ha legalább nem ezt?

A hazugság akadálya tehát a szeretet: aki szeret, nem hazudik. És a szeretet akadálya is a hazugság: aki hazudik, az nem szeret. Ahol megveti lábát a hazugság, fészket rak a képmutatás, ott megfojtják a szeretetet is.

Ha ilyesmit látunk, azt még eltűrni is hiba. Az etikett, a viselkedés kultúrája választja el a szellemileg fejlett, művelt vagy akár bölcs embereket, az elitet. Az elit prostituálódása, ha elfogadja a hibát hibára halmozó, visszataszító, hazugságokat tápláló tagokat. Egy baráti kör, egyetlen család, egy munkahely sem hunyhat szemet a pusztító személyek fölött – ők azok, akik ellenségei a szeretetnek. Segítsd meg őket, öleld magadhoz, de ne élhessen az összezúzott boldogságod romjain. Akit ilyesmi éltet, azt lehet szánni igazán.

» | #183 | | Blogadmin | 0 komment

Közel két évvel ezelőtt állítottam össze utoljára írásaimból egy elektronikus kötetet. A 2006–2009 közötti válogatott írásaimat tartalmazó Filozófiám ma is szabadon letölthető.

A régi-új blog, tehát az Énmagam minap 2010–2011-es írásait szintén külön kötetbe rendeztem. Összesen 137 oldalon valamivel több mint 276 000 karakternyi szövegben pontosítom és egészítem ki a korábbi 177 oldalas, három részkötetből álló könyv gondolatait. Az elmúlt két év sovány termése ez.

Hitem szerint a tudás közös és ingyenessé kell tenni, ám mivel az írások jelenleg is elérhetők ezen az oldalon (épp csak nincsenek kötetbe foglalva az én igényeim szerint), ezért kivételesen árat is megszabok a könyvért. Az e-könyv 490 forintos áron érhető el.

Az összeg az alábbi gomb segítségével azonnal fizethető bankkártyával online úton vagy e-mailben kérhető bankszámlaszám. Néhány hónap múlva a könyv természetesen ingyenesen letölthető lesz.

Megelőzendő, hogy néhány kérdés bennrekedjen, előre válaszokat adok:

– Te tényleg azt hiszed, hogy valaki pénzt ad ezért?
Hogy őszinte legyek, nehéz elhinnem, hogy valakinek néhány szerzeményem ér ennyit. De már sokszor meglepődtem, néhányan milyen lelkesen követik az írásaimat, egyébként pedig annyi ostobaságra szórjuk el a pénzt.

– Ennyire kell a pénz?
Az ötszáz forint? Nem, csak kíváncsi vagyok rá, lesznek-e, akiknek ér ennyit a dolog. Nyilvánvalóan ez egyféle támogatás. Én a pókerkönyvemet is ingyenesen letölthetővé tettem, és lehetőséget adtam benne a támogatásra (ajánlott árat adtam meg, ha elégedett az olvasó azzal, amit kapott). Csak érdekel, mi lesz ebből.

– Elérhetőek a könyvek esetleg CD-re írva vagy kinyomtatva, netán lekötve dedikálással?
Igen, van néhány ilyen példányom, de azok más árazásban lennének elérhetők, így azokat nem ajánlottam itt.

» | #182 | | Blogadmin | 0 komment

Az ember mint isteni teremtmény egy angyal–állat hibrid: ez a keveredés okozta Lucifer felháborodását, az angyali természet keverése az állatvilággal számára nem volt elfogadható, Isten azonban azt mondta, a kedvenc teremtménye mégis az ember lesz.

Ez a kettősség, mely alapvetően jellemez majdnem mindent a világunkban (hiszen éppen a legszebb dolgok üthetnek legnagyobb sebeket, mert mindig a lényeges dolgoknak van tétjük és terhük is). Az emberiesség és állatiasság van bennünk jelen, ez a jó–rossz párosítás adja az érzést, hogy néha megrendülünk az empátia hiányán, máskor pedig az égre nézünk, mikor látjuk, milyen fenséges dolgokra is képesek az emberek.

Ahogyan a nőben szubsztantumként van jelen az örömlány és az anya, s ezek aránya, felszínre kerülése jellemzi igen nagyban a személyiséget, úgy értékelhető a kétnemű ember is. A vágyak és ösztönök jelen vannak mindannyiunkban, de azok kezelése, a kísértés kerülése vagy épp keresése, a pillanatnyi kíváncsiság elutasítása vagy magunkhoz ölelése állítja be az arányosságot, ahol nyilvánvalóan azt kell keresnünk, amiben kevesebb az állati, de több az emberi.

Igen nagy probléma, hogy azt láthatjuk, amint a felsőbbrendűség az alacsonyabbat szolgálja, így az emberiesség gyakran az állatiasság igényeit. Azért a legveszélyesebb pusztító az ember, mert a legtehetségesebb építő is: amikor az angyali tehetsége az állatot szolgálja, akkor születnek meg a legsötétebb gondolatok, tárgyak, tettek.

Ahogyan beleérik az ifjú ember az életbe, először fölismeri, hogy ő egyén, majd ennek teljes bűvkörébe kerül. Felnőtt érettsége valahol ott születhet meg igazán, mikor ezt is meghaladva az addigi legfontosabb felismerését (hogy 'én' vagyok) hátrébb sorolja a lényegesek között. Bármilyen logikusnak is tűnik: nem én vagyok a mérce.

Hasonló gondolatok is születhetnek e két emberpólusból. A megismerés alacsonyabb fokán álló individualista egoista, mikor látja, hogy választottja korábban méltatlanul élt, olyasmit ideologizál, hogy „ha ő jó volt neki, akkor nem érdemel meg engem”, ezzel szemben az egyedi intellektus más úton jut el ide: „ha az boldogította, akkor nem rám van szüksége”. A tettek és eredmények tehát önmagukban nem mindig minősítik magát a szándékot, amely az igazán fontos.

Ha érzed, hogy készen állsz, mozdulni kellene, bár nem tudod, hová, csak buzog valamiféle változtatási igény, tettvágy, egy homályos célú, mégis erős akarat, olyankor van idő jól átgondolni, hogy melyik belső igényünk, az emberállat vagy az emberangyal szolgálatát látjuk-e el. Ehhez természetesen hinnünk kell abban, hogy létezik jó és rossz, van abszolút igazság. A válasz készen vár, csak a kérdést kell feltenni.

Angelus Silestus misztikus teológus azt mondta: „ember, légy lényegi: jön a világhalál, vész a véletlen, és a lényeg, az megáll”.

» | #181 | | Blogadmin | 0 komment

Az általános értékválság mindenképpen a személyes kapcsolatokon keresztül ismerhető meg legkönnyebben. Ha elmosódik a határ jó és rossz között azzal, hogy relativizáljuk az erkölcsöt, magánügynek próbáljuk beállítani, akkor válik a főnökből rabszolgatartó, a tanárból zsarnok, a családtagból megtűrt idegen, a szerelmünkből árulónk.

A szeretet önmagában nem tűnik el: a rá való igény egyre jobban lángol a lelkekben, azonban a képesség a szeretetre elhományosulni látszik. Ennek eredménye az a sok pótcselekvés, mely megszomorítja azokat, akik hagyományos értékekben gondolkodnak. A fiú olyan lányt keres, akiben megbízhat, aki hűséges társ lesz, de olyanokkal lép kapcsolatba, akiktől könnyen megkaphatja felszínes igényei kielégítését. Az eredmény nem a boldogság, mert más a cél, mint amihez a megvalósulás útja tart.

A leány is így jár eközben: isteníti a testet, kifesti magát, ellenőrzi és elemzi a változásokat, s közben épp a feldicsért testet veszi semmibe, amikor elajándékozza. A fönti fiúnak ez olcsó trófea, a lánynak azonban drága ajándék, az értékválság pedig bár nem érthető számukra, mégis következményekkel jár. Érezni tudják, de nem értik, miért születik majd újra és újra a látszólagos jóllét időszaka után bizonytalanság és kín az életükbe.

Miközben a belső elvárás a férfinál a jó leendő anya (az óvó öl, megbízható gondoskodás, önfeláldozó szeretet), mégis cédákat keres, addig a lány fehér lovon érkező herceget képzel, de elfeledi, hogy a herceg nem nyúl koszos talpú parasztlányokhoz, nem nézi el, hogy parasztfiúk kéjének tárgya bújna hozzá. Az elvárások, a szeretetre vágyás tehát létezik még, de a szeretetre való képesség – mikor szeretjük annyira magunkat, hogy nem alázzuk meg, szeretjük annyira a másikat, hogy nem áldozzuk föl – már ritkábban látható. Nem csak a mi céljaink és örömünk a lényeg, hanem az, hogy ne játsszuk el a bizalmat: anélkül nincsen őszinte szeretet, amely sok probléma egyetlen megoldása és az egyetlen lehetséges út a boldogsághoz. A legrosszabb, akik ma az önzés oltárán a bizalom képességét áldozzák.

A Káma-szútra négyféle szerelmet ismer. A megszokás szerelme egyféle ragaszkodás, mely leggyakrabban a kölcsönös és már megszokott szexuális viszonyból alakul ki. A kívülről érkező szerelem a felületességek, például a dicsérő visszajelzések miatt születő érzés. A gondolatbeli szerelem a másik személyről kialakított képzetek alapján kialakult szerelem. A könyv ezt leginkább a szájközösülés iránti vonzalommal azonosítja, de a mai virtuális korban mesterségesen létrehozott személyiséghelyettesítő avatárok ismeretében egészen új jelentése kel. A legőszintébb azonban a hitszerelem, melynek alapja, hogy a felek kölcsönösen bíznak abban, hogy a másik személy szükséges a boldogságukhoz. Ennek elvesztése jelentős kár, a valódi megváltozás.

» | #180 | | Blogadmin | 0 komment

Tipikusan az az önpusztító vagyok, aki rituális pontossággal helyezné el az önmaga ellen emelt pisztolyt is az asztalon, pontosan megfogalmazná utolsó gondolatait, és a lövés előtt bejelölné a könyvében, hol is tartott elébb.

Amikor meghúzom az elvi hitelességeim határait, majd szándékosan hiteltelenné teszem magam oktalan és öncélú megsértésükben, gyakorlatilag csak a látványos aktus előtt tisztelgek, melyben ólomsúlyúvá válnak az érzések mások számára is. A tettek következményei nem maradhatnak láthatatlanok a tettesek előtt: kicsinységük pedig nem engedi, hogy a botrányosan megalázkodónál kevesebbel érjem be, ha kiáltani akarok.

A tüntető züllésnek azonban van egy igazán önös hibája: hogy csak azokat nem érdekli, akiknek szól. Barátok, anyák, tanítványok könnyes szemmel figyelik az idol megdőlését, de az igazság miatt fáklyaként lángoló ember nem perzseli föl a világ közömbösségét, csak az őt szeretők szívébe mar.

A buta öngyilkos, aki pirulákat nyel, majd a hányinger közben a mentőket tárcsázza, búcsúlevelet ír, körömmel kapaszkodik a létezőkbe. Az önpusztítás az utolsó palló, de semmivel sem valóságosabb, mint a kokainbogarak a bőröd alatt. A célok elérése lényegtelenségbe olvad, mert ekkor már a cél léte maga is ünnep.

A jóságba, igazságba és önmagunkba vetett hitünket őrizni kell, mint a szemünk fényét. Az emberekbe vetett bizalom a boldogság csírája. Nem más emberek miatt vannak elveim, hanem más emberek ellenére. Ezerszer megcsalt és elárult ember is reménykedhet, hisz még abban az újra és újra elcsábított is, hogy a következő személy majd őszinte lesz, nem csal és nem hazudik, nem akar ártani.

Egy idealista moralista számára, amilyen vagyok, a szeretet éppen ebben a legfenségesebb. Személyes siker, nem tőlünk független kegyelmi ajándék. Ezerszer elromolhat, mégis újra belekezdünk, mert ebben van hitünk: nem arról van szó, hogy egy másik ember iránti feloldó szeretetben érezzük meg igazán magunkat és a mindenséget?

Ott lüktet a kapcsolatszikrában, az első éjszakában, a két test izzadságában, a reggeli mosolyokban, a megmasszírozott vállakban, a csillaghullásos éjféltájban, a rácsodálkozó napfelkeltében, a telisírt párnában, a négy vállon vitt gyászokban, a nagy kínokban és még nagyobb boldogságokban. Nem lehet, hogy csak ketten csinálhatnak csodát az életben, csak ketten pillanthatunk be abba az égi örömbe, amit a földi életben nem kaphatunk meg egy pillanatnál tartósabban soha? Nem lehet-e, hogy csak ketten tudjuk a kapott fél-fél boldogságunkat összeilleszteni, egybekovácsolni, az elömlő szeretet forróságában végleg összeforrasztani? Talán itt a válasz a kérdésekre és arra, miért féljük a hidegen vigyorgó halált is.

A megbocsátáshoz szükséges a megbocsátó akarat és a józan belátást követő megbánás.

» | #179 | | Blogadmin | 0 komment

– Add a kelyhet a kezembe, hadd igyam ki! Nosza, kérem a mámorító nedűt, aztán hadd tekintsek a lányok szoknyája alá, el tőlem a határokat, tűnjék el a cellám fala, erkölcsi oszlopaimhoz kötözött velőmről szakadjon le a bilincs!

Hogy egyszer végre a kényszer, a bensőmből felkiáltó fenyegető tiltó parancs halkuljon, nyerjen a test rémítő vörös folyadéka, egy nap ne ismerjem a jót, se a rosszat, csak tetteim hatása és következményei nélkül élvezhessem a létezést.

Add a kelyhemet, ne nézzél így! Mit vártál, a király majd nem részegedik? Minő súly nyomja a vállát annak, aki lát is; ha valaki, hát én ihatom! Semmit sem tesztek, csak a saját boldogulásotokat keresitek s mégis isztok. Hát por leszek én is, mint ti! Idegeim áhítják, hogy ne legyenek megfeszítve mindig.

Az erkölcs és amit elvártok tőlem, ma éjjel nem uralkodnak rajtam. Közétek állok, nem a jót keresem, csak a boldogulást, nem gondolok az eredményekre, csak a pillanatra. Nincs rajtatok erkölcsi palást, tudásotok tompa, iszom én is, agyamból űzze, szorítsa ki a szőlő leve a gondolatokat.

Nem akarom, elég volt, hagyjatok már. Szolgák vagytok, hűtlenek, ha adok, szerettek, ha kérek, megvettek. Hát elpusztíthatnám a világot!... Ne, a kehely üres, hol a pohárnok? Miért nem ad enyhítő itókát, nem látja, hogy a görcs rángatja arcomat?

Hadd igyam már. Hadd ne érezzek. Hadd legyek boldog kicsit én is, a szakadék túlpartjának embere. Ha iszom, megértelek, ha iszol, megértesz. Másnap majd a magány visszaköltözik a szobámba, és a koponyám fájással tér vissza a valóság földjére. De addig még sok teli pohár vár, vígadó emberek, lánymosoly, kacér szempár.

Csak hámozd le rólam, ó, borom, az erkölcs palástját végre.

– Csitt te, a király már alszik.

» | #178 | | Blogadmin | 0 komment

Gyakran gondolok úgy másokra, mintha könyvek lennének. Egyesek színes borítóval, mások a régi lexikonok barna, töredezett, mégis minőséget sugárzó bőrkötésével, megint mások csak puha papírborítóval, vékony könyvű élettel. Ezekben a könyvekben csak cím van, meg néha egy bevezető, néhány hevenyészetten összedobott fejezetvázlat. De még nem tudom, vajon komédia vagy dráma az, amit forgatok.

Belenézek a könyvekbe, figyelem az üres oldalakat, arra gondolok, ebbe még bármit beleírhatnék. Mit izgatnak engem az elsárgult lapú porillatot árasztó régi könyvek ki-kiszakadó lapjaikkal! A friss, még üres fehér lapok egyszerre hívogatnak, hogy csak velük töltsek időt, csak a kitöltésük, a kanyargó betűk hamis máza vonja el a figyelmem, de közben a lapok óriásiak is, ijesztőek. Van bennem ennyi gondolat, meg tudnám írni ezt a könyvet?

Elfelejtem a papír anyagát is nézni. A durva tapintású, rossz minőségű papírra írni sem érdemes, azon a líra sem mutat jól. A fényes műnyomóról lefolyik a tinta: ráírom a szavaimat, de elkenődik, olvashatatlan lesz, vagy rosszabb, félreolvashatóvá válik. Kevés a bőséges, tiszta fehér lappal rendelkező, ostoba, folytathatatlan fejezetektől sem terhelt, gördülékenyen teleírható, mosolygó könyv.

Ilyenkor magamat egy apró fekete könyvnek képzelem. Sok írás van benne bibliapapíron, könnyen szakadó lapok sűrű egymásutániságában az apróbetűs szövegek. Az üres oldalak azonban itt is bőségesek.

Egymásra utalt könyvek várják, hogy befejezzük a történetüket. Amíg a saját csattanónkra vagyunk csak kíváncsiak, hiába várjuk a folytatást. De ha más meséjét faragjuk, közben születik meg a magunk mítosza is.

» | #177 | | Blogadmin | 0 komment

Az ember civilizáltságának egyik jellemzője a viszonosság normájának nevezett jelenség: mikor valaki szívességet tesz nekünk, egy egészséges lelkületű ember azt igyekszik visszaszolgáltatni. A szívesség lényegét tekintve önzetlen segítség, azonban gyakran még olyanokban is az adósság érzetét kelti, akik egyébként nem járnak élen tartozásaik rendezésében. Az önzetlenség ugyanis mindig szeretetből fakad, a felismerés pedig, hogy szeretnek, hatással van a legmegátalkodottabb személyekre is. Így vagy úgy, de megérzik, s bár olykor elmenekülnek, megpróbálják erőszakkal megtörni, végül is a leggyakrabban örömmel fogadják. Ezért evangéliumi parancs is a viszonosság.

Ez az oka, hogy akként gondolkodom: csak akkor cselekszem helyesen, mikor egy leányról beszélek vagy vele töltök időt, ha gondolataimban és elveimben úgy viszonyulok hozzá, ahogyan apaként elvárnám, hogy a lányomhoz viszonyuljanak. Természetesen édesapaként sokkal nehezebben fogom elviselni, ha lányom megérett a tévedései elkövetésére, de maga az alapelv mégis az, hogy nem akarok olyasmit tenni egy lánnyal, amit nem kívánnék a sajátomnak.

Nehéz persze mindig így élni, hibázom én is ebben. De erőszak minden, ami a másik ember számára kényelmetlen állapotot okoz, így fontos lenne erőt vennem magamon, és mindig a szemem előtt tartani, hogy kerüljem az indulatokat. Ha valamiért olyan hatások érnek a másikkal együtt, hogy nem tudom ezt tenni, akkor őt magát kell elkerülni. Sajnos így van ez.

Seneca bölcsen csak annyit mondott: ha akarod, hogy szeressenek, szeress. Bohó ifjonti hevemben ellöktem magamtól a nevetést is. A társaságban csak jeleztem, ha a viccet a humorolás kognitív szempontjai alapján megfelelőnek találtam, de nem nevettem. Nemcsak én lettem emiatt savanyúbb, de a társaság is. Rá kellett éreznem, hogy a viszonosság itt is működik. Nem akartam részt vállalni egy olyan világban, ahol azért kedvelnek valakit, mert bárgyú mosollyal az arcán és semmi ismerettel a fejében békés és konfliktuskerülő attitűddel jelentéktelenkedik a társaságban. Őket mindenki kedveli, mert nincs velük baj, jóllehet senki sem lelkesedik értük. Azóta persze rájöttem, hogy nem csak így lehet szeretni, elég a támadó őszinteséget vagy a másik fél erőszakos önmagával szembesítését kerülni. Na, de ebben sem vagyok valami jó.

A népszerű mosolygók persze belül gyakran üvöltenek. Azt mondom, nem éri meg minden fájdalmat belül tartani: mert van bár, amit nem érdemes hagyni könnyként távozni s igaz az is, hogy keresztjeinket nem viheti más helyettünk, azért akadhatnak olyanok, akik meglátva terheinket legalább néhány őszinte bátorító szóval figyelmes segítőkké válnak.

A politikai realizmus szerint az erő szüli a jogot: ez igaz is, mert ahhoz van jogom, amit megtehetek túlzó negatív következmények nélkül, így a jog érvényesített érdek. De morális értelemben a rousseau-i gondolatot kell követnünk, mely szerint az erő nem szül jogot. Ketté kell választani a földi joggyakorlatot az egyetemes életjogoktól: a tulajdonjogot az élethez való jogtól s így tovább.

Ehhez kapcsolódik még egy lényeges gondolatom is. Szeretem azt a mondást, hogy „amit szabad Jupiternek, azt nem szabad a kisökörnek”. Egyrészt szemléletes példa az alacsony- és magasrendű emberek közötti mérhetetlen szakadékra, másrészt pedig benne kódolódik egy reciprok igazság is. Arra gondolok, hogy bár valóban a kisökör nem képzelheti magát Jupiternek, de a valóságban az isten sem fog mezítelenül a réten legelni. Az erkölcsileg, hatalmilag, intellektuálisan stb. magasabb rendű személy tehát nem téveszthető össze az alacsonyrendűvel, mert csak utóbbi jellemzője, hogy rossz szerepben próbál érvényesülni.

Férfiként azt tapasztaltam, hogy csupán egy nő ölelése nyugtat meg. Talán a partnerválogatás és a kapkodó partnerkeresés oka sokkal inkább az öl óvó érzése, semmint annak kéjes melege. A nők legnagyobb varázslatának tartom, hogy semmit sem kell adniuk, semmit sem kell megteremteniük, mégis a legfontosabb szerepbe kerülnek. De a legnagyobb hazugság is a nő: mert ha nem teszi meg, nem őrli porrá a terheket a forró öleléssel, akkor valójában nem is akarja.

» | #176 | | Blogadmin | 0 komment

„Plakátmagányban ázó éjjelek”

Életem erkölcsi mélypontján vagyok. Az erkölcselőttiség állapotában, amikor még nem volt fogalmam arról, mi lehet a helyes, talán gondolkodtam rosszabbul is, de a bűnfogalom megjelenése óta nem igazán. Vétkeztem, hibáztam sokszor, de akkor nem akaratlagosan.

Úgy döntöttem, megengedem magamnak a luxust, az önismereti utazás legfélelmetesebb rengetegét is meglátogatom, és szándékosan a saját elveimmel ellentétesen cselekszem. Több oka van a döntésnek, különösebb részletezés nélkül egymástól független ismerőseim is arra jutottak, hogy olyan szigorú elvrendszerrel, amellyel magamat mérem, nem lehetséges a fejlődés. Kitekintek a kerítés mögé, ez új tapasztalás és többetismeret.

Erre az egyik tanácsadó azt mondta, ez valamiféle föladás, ezért szánalmas. Holott a súlyos döntések természetükből adódan lemondásokkal járnak. Azt vélelmezem, hogy a szabad akarat eszménye miatt a rossz döntések szabadsága is szent, ilyeténképpen pedig egyfelől a valódi lelkiismereti szabadság szakítópróbájaként is fölfogható, ha két lehetőség közül szándékosan a rosszat választod. Egyesek számára ilyen esetben az önpusztítás vágya a motívum, de én arra gondolok, hogy a szentek és tehetségesek minden helyzettel nagyobbra nőnek.

„Ma ontják véremet”

Az emberek imádják az idolokat, mert elképzelik bennük, hogy van igazság és tökéletesség megfogható, hétköznapi formában is. A gyönyörű arcú lánnyal egy szót sem beszélt még, de már a legtökéletesebb, legkedvesebb nőnek tartja az ifjú. Ugyanígy állunk a tiszteletünket elnyert személyekkel szemben is. Ha elfogadjuk, hogy megbotlanak, porba zuhannak, azzal azt gondoljuk, ha már ők is küzdenek és talán elvesznek, nekünk semmi esélyünk.

A reményt vesztjük el, holott a reményt nem másik személyben kell tárolni. Néha a legmélyebb kútban terem meg a legszebb virág, és az sem elfásult szofizma, hogy mindenki, de mindenki „gyönge és szánalmas” lenne, ha ismernénk valamennyi piszkos kis titkát.

Amíg a saját lelkeddel játszol, van remény a fényre. Ha más lelkét viszed a vásárra, ott viszont már nincsen visszaút.

» | #175 | | Blogadmin | 0 komment

Író–olvasó találkozó

Az előadás témája:

A női ártatlanság

Érték vagy sem, elvesztése bűn-e, a férfi felelősségének kérdése

Várhatóan kétórás előadásunkban megkíséreljük föltárni a női ártatlanság bálványozásának okait, esetleges hibáit és tapintható következményeit, rámutatunk az érintetlenség és ártatlanság közötti párhuzamokra és különbségekre. A felismerés útját a filozófia és többféle vallás ismereteiből építjük föl, de semmiképpen sem az oszthatatlan igazság, csupán személyes nézőpont keretein belül. Szót ejtünk a keresztény és iszlám vallás nőfelfogásáról, a szerelemről, valamint a női–férfi pszichék közötti különbségekről, illetve különös tekintettel leszünk a szexualitás szerepére és korszellemi felfogásának hatásaira a jelenkor emberére. Lehetőségeink határáig kritikát fogalmazunk meg az amorális erkölcsfelfogással kapcsolatban.

A gondolatébresztőt természetesen nőknek is ajánljuk.

Az előadás után kötetlen beszélgetésre is sor kerül.

A találkozónak nem tűzök ki még konkrét időpontot, a jelentkezők számától és ráérő idejétől függ. Nem biztos, hogy megtartom, mert kevés jelentkező vagy a felkészülés után is szegényesnek tűnő témavázlat után visszalépek.

Arra kérem azokat, akiket érdekel ez vagy a vele együttjáró kötetlen baráti beszélgetés, jelezzék ezt nekem a blogadmin+talalkozo@gmail.com címen. A jelentkezésbe írják bele keresztnevüket, hogy mikor lenne megfelelő (vidékiek számára nyilvánvalóan korábbi időpont szükséges, mert az estébe nyúló társalgás veszélyeztetné a hazajutásukat), esetleg még egy-két szót.

» | #174 | | Blogadmin | 0 komment

Sok dolog van, amit nem tudok. Sokan írnak nekem, hogy egy-egy rosszabb pillanatban olvasott gondolatom, következtetésem az, amit éreztek, csak nem sikerült kimondani vagy éppenséggel iránymutató erő volt a nehéz percekben. Őszintén örülök ennek, remélem, én is gyakran találok efféle gondolatokat majd másoknál. De sok dologhoz nem értek.

Nem tudom, melyik rosszabb: úgy rettegni a magánytól, mint én vagy már megszokni és nem törődni vele. Azt sem tudom, két egymásnak ütköző elvből le lehet-e tenni az egyiket pusztán azért, mert nem tudok boldogulni velük. Két év, és rengeteg erőfeszítés, hihetetlen akarat, mégsem sikerült rájönnöm.

Tükör vagyok másoknak, akik mellettem vannak, sokat sírnak, mert szembesülnek néhány hibájukkal. De én nem akarok rosszat, azt hittem, ahogyan én, ők is átlátják, hogy a felismerés nélkül, anélkül, hogy amit mélyen tudunk, ki ne mondanánk, nem lehet kijavítani a csorbát. Ami nálam nagyobb, azt nem tudom, de sok minden van, amiben sikerült jobbnak lenni. De hát sokan nem így vannak. Összességében semmit sem akarnak tenni a semmiért. Egy kis erőfeszítést sem, egy utolsó esélyt sem, némi bizalmat meg pláne nem. Semmit adnak, de boldogok akarnak lenni. Lehetőleg ingyen.

Sosem éreztem magam szemetesnek, mikor valaki a problémájáról beszélt velem, bár én nem adok tanácsokat, csak nézőpontot. De igazából csak lányokat hallgattam szívesen.

A konzervativizmus támadói feltételezik, hogy az időbeli haladás mindig fejlődés is. Ez tapasztalati úton is kizárható (az ókori görög államrend a maihoz viszonyítva vagy a lovagi kor idealizált erényei a mai kor szabadosságához mérve), másrészt logikailag is (Evolánál látjuk, hogy a folyamatos fejlődésnek beállított haladás végül züllésbe érkezik).

Egy hóhércsomó lebeg a szemeim előtt. A gondolatokat kapjuk, az ihlet csak úgy érkezik, nem lehet érte túl sokat tenni. Csalni szokás, némi kábító anyaggal igyekezni kierőszakolni, de a szellemi tehetség, a szinte megszállott és lelki alkotás nem kikényszeríthető. A hóhércsomó hazugság, mert arra szólít, hogy verd le a bábukat a sakktábláról.

Amíg a remény legkisebb csöppje is létezik benned, hogy van méltó ítélet akár már itt a földön is, addig nem szabad figyelmen kívül hagyni a játékszabályokat. Ezt komolyan magamnak bizonygatom már.

Mindent föl lehet adni: a barátokat, a munkát, egy szerelmet, a hitedet, az ígéreteidet, a becsületed, de még a társadalomban történő létezést is. De az életet nem. Ezzel szembe köp az ember minden ismeretet, minden hitet és minden valaha elképzelt istent is, megfosztja az embert az egyetlen szakralitástól, az egyetlen misztériumtól, a létezése értelmétől. Mert senki értelme sem annyira illogikus, hogy egyszer csak ölje meg magát.

A türelmetlenség a legnagyobb veszély. Ilyenkor ugyanis csak ki kell várni, hogy mi történik. Hónapokig, évekig, évtizedekig csak várni. Ha nincs értelme az életednek, vegyél egy háziállatot.

» | #173 | | Blogadmin | 0 komment

A minap egy pókerasztalnál ülve megint szembesültem az általános, de nagyon rosszindulatú és sértő előítélettel, mely szerint a papokra bármiféle módon jellemző lenne a kiskorú gyermekekkel szembeni szexuális bántalmazás. Mindezt egy személy akként mondta, hogy „akár elmehetnél a Vatikánba is, ott lehet kiskorúakkal kufircolni”, majd átült egy másik székre, mert „az előzőn mindig rossz lapokat kapott”. Most tehát nem egy olyan személy szavait akarom vizsgálni, aki Istenben nem, de egy ostoba babonában hisz (ti. a másik széken sem fog nagyobb arányban jobb kezdőkezeket látni), hanem arra mutatnék rá, hogy a médiában előszeretettel bemutatott álláspont mennyire valós.

Bár tudományos kutatások is bizonyították, hogy a cölibátus nem okoz perverziókat és egy logikailag is levezethető (ha a szexmegvonást egy pap nem bírja, kereshetne magának felnőtt társat, nem fog ettől még a gyermekekhez vonzódni), mégis a közvélekedés a római katolikus egyházzal hozza összefüggésbe a visszaéléseket. Éppen ezért a katolikus papságon keresztül, független források által mért számadatok alapján igyekszünk megállapítani, hogy mi az igazság.

A világ férfitársadalmának mintegy 0,008%-a lehet katolikus pap. A 2011-es Pápai Évkönyv szerint 2009-ben alig több mint 410 000 egyházmegyés pap, illetve szerzetes élt a világon. A gyermekmolesztálással kapcsolatos ügyek esetében nehézséget jelent, hogy az iratok leggyakrabban csak arról szólnak, hogy a tettet „egyházi személy” követte el, mivel azonban a Katolikus Egyháznak akár világi tagjai is lehetnek, nem tudjuk pontosan megmérni, hogy hány eset köthető valóban a papokhoz. Az bizonyos, ha minden fölröppent hírt valósnak ítélünk, és valamennyi egyházhoz kötődő visszaélést a klérus (papság) számlájára írunk, akkor a papok 1%-a lehet érintett ezekben az esetekben. Azt is figyelembe kell venni, hogy ebbe beletartozik például egy fiatal, 22 éves diakónus (még nem fölszentelt áldozópap!) és 17 éves leány románca is, még akkor is, ha a ruhát le sem vették. Valódi pedofil cselekedet tehát mindezek 10%-a lehet, tehát egész pontosan a papság 0,1%-a lehet érintett. Ez a teljes egyházon belül (a jelenlegi papságot figyelembe véve) nincsen 450 személy.

A statisztikák szerint öt pedofil esetből négy a családon belül történik meg, tehát mindössze az esetek 20%-ában nem egy családtag érintett. Ezen 20%-on belül pedig a leggyakoribb a táborokban, iskolában történő molesztálás. Annak az esélye, hogy egy tanár, edző vagy más olyan személy, akire a gyermeket rábízzuk molesztálja a fiatalt, hatvanszor nagyobb, mint az, hogy egy pap.

A kriminálpszichológia szerint lehetséges, hogy a hetvenes években is még jellemző szigorú egyházi nevelésben előforduló testi fenyítés, például pálcázás mosódott össze a gyermekbántalmazással, és ma ez a fogalom a pedofíliával. Jó tudni, hogy a 2000-es években az egyház a főbűnök közé emelte a gyermekbántalmazást.

Érdekes, de kutatástól függően 2–10-szer több molesztálás köthető protestáns lelkészekhez, mint katolikus papokhoz. Mivel az emberek többsége nincsen tudatában, hogy külön valláshoz köthetők a papok és lelkipásztorok, minden ilyen esetet egy véka alá vesznek, és a cölebsz életmóddal igyekeznek magyarázni. Egy amerikai kutatás pedig arra mutatott rá, hogy a papok között 2% esélye van valamilyen szexuális visszaélésnek, míg a tanárok között 5%. A jóval több tanár és magasabb arányszám miatt logikusnak tűnne, ha a viccek és a média rémisztő hírei a pedofil tanárokról szólnának, de mégis az a tapasztalat, hogy az efféle viccelődést nagyobb arányban szenvedik el egyházi személyek.

Ha figyelembe vesszük, hogy az érintett esetekben sokszor nem is fölszentelt papok, hanem más világi egyházi személyek lehetnek érintettek, a számok még jobban zsugorodhatnak, erről azonban nincsen ismert pontos adat.

Vannak azonban adatok rabbik, imámok, sőt buddhista szerzetesek által elkövetett szexuális, pedofil jellegű visszaélésekről is. Ez arra mutat rá, hogy vallásfüggetlenül megjelenhet nagyon elszigetelt esetekben a jelenség, ahogyan a hétköznapi életben is.

Amikor azt látjuk, hogy valaki mindenképpen azt kívánja bizonyítani, hogy a papok semmit sem tesznek, sok pénzt keresnek vagy éppen szexuális visszaéléseket követnek el, vizsgáljuk meg, az illető ismer-e egyáltalán papokat, valamint milyen érdekből mondja ezt. Valószínűleg semmiféle bizonyíték vagy hiteles statisztikai adat nem lesz a birtokában, a gyűlöletből vagy meg nem értésből született dühös érvelést azonban egy gondolkodó embernek el kell utasítania. Mert más a keresztényüldözés és más a tényeken alapuló érvelés. Aki pedig egy kisgyermeket bántani tud, annak azt üzenhetjük, amit Krisztus is: jobban jár, ha követ a lábára kötve a vízbe ugrik.

(Az adatok forrása.)

» | #172 | | Blogadmin | 0 komment

Majdnem azt állítanám, hogy a nők inkább értik meg, amit most mondani fogok, de mivel minket férfiakat is csupán nők nevelnek most már, talán férfitársaim között is akadnak jó páran, akik szembesültek magukban ezzel és még csak nem is félnek bevallani. Nekem az érzelmi biztonság majdnem mindennél fontosabb.

Bármilyen magabiztos is egy ember, szüksége van külső megerősítésekre ahhoz, hogy a magáról kialakított kép a lehető legközelebb kerüljön a valósághoz. Nagy problémák okozója, mikor azzal azonosítjuk magunkat, aki szeretnénk lenni vagy épp ellenkezőleg, azzal, akit szégyellnénk. Jó lenne hát kívülről látni magunkat, akképp, ahogyan barátaink látnak. (Megdöbbentő is lenne, mennyire nem értenek, mennyi mindent nem is sejtenek.) De nehéz lenne úgy élni, hogy mindenki értékítéletére egyformán adunk, úgy sosem lenne elégedettség. Míg a kizárólag belső értékítélet egyoldalú nárcizmus, addig a fölöttünk való ítélet korlátlan átengedése az önazonosság teljes föladása.

Néhány embert igazán közel engedünk a szívünkhöz. Az fontos tehát nekem (és biztos vagyok benne, hogy néhány másik embernek is), hogy ez a néhány, valóban nagyon kevés, talán csak három-négy ember az élet alatt, hogyan dönt, mit mond. Ha rosszul döntök és alkalmatlan a feladatra, akkor sérül az önképem: rosszabb ítéletet kapok vagy éppen jobbat, de semmiképpen sem válik a hasznomra.

Egy párkapcsolat is annyiban önzés, hogy ebbéli igényemet, az érzelmi biztonságot megingathatatlan bizonyossággal kívánom kezelni, így mesterségesen fölgyorsítva és leggyakrabban roncsolva annak érzékeny szövetét. Mert nem várhatjuk el azt a lelkiséget mástól, amellyel mi rendelkezünk, néha mást, máskor és más formában kapunk. A másik problémám, melyből talán okulhatnak néhányan, hogy a legnagyobb ajándékot, az érzelmi biztonságot túláradó hálával kezelem. Ám mivel nem vagyok jó a pozitív érzelmeim kimutatásában, egy ostoba választendencia jelenik meg: a szavak és apró figyelmességek kárára megjelenik a túlzott költekezés a másik fél javára, ez viszont szintén függési viszonyt alakít ki, amely kárára válik az őszinte értékítéletnek.

A gondolat, hogy olyasmire vágyom, ami nem létezhet, a hit, hogy nem lehet jobban csinálni, mert mindig rossz marad, gyakorlatilag megbénítja a lehetőségeket. Amikor a valóság más és mindig más marad, mint a kívánt állapot, sajnálatos módon nem látszik kielégítő megoldás. Ha a siker nem érhető el semmiképp, az a létkudarc. A többi pedig néma csend.

A másik nézőpont, és ezt igyekszem sokszor elismételni a jobb pillanatokban, hogy önmagában a cél léte is üdvös, mert még akkor is, ha megvalósulatlan marad, a hozzá vezető út képviselhet értéket, azaz bizonyos célok esetében a kudarc is ünnepelhető. Ezek javarészt nagy, magasztos célok, és ezek közé sorolom, hogy ne adjunk le az elveinkből, melyeket jónak és tisztességesnek ismertünk meg, még akkor sem, ha magányosságba taszít.

Mivel azonban a sikertelenségek és csalódások oka legvégül mégis magamban keresendő, ezekért felelős vagyok és megérdemlem őket. Minden rossz döntést háromszor vesz vissza az élet. Efféle elvi ideákkal, tehát magamhoz hűnek maradva még sok kár érhet, de a legnagyobb kár éppen az lenne, ha elképzelt állapotok, álomszerű boldogság és más földi vágyak miatt lemondanék arról, ami önmagammá tesz. Figyelemmel kell hát lenni arra is, hogy a végső cél nem a boldogságkeresés. Még akkor sem, ha olyan divatos és népszerű ötlet.

» | #171 | | Blogadmin | 0 komment

Eretnek nézetnek tűnhet, de szerintem a legnagyobb tévedés, hogy manapság az emberek korábban érnek, mint évekkel ezelőtt. Tudom, hogy egy materialista rámutat erre a vélt tényre a biológia eszközeivel, de hát egy materialista szerint ő maga sem más, mint negyven-ötven kilónyi víz, csont, némi széklet, meg hormonok. Attól, hogy egy leány már tizennégy évesen nemzőképes és már a rajzfilmekben is idealizált párkapcsolatok jelennek meg, mintha a szerelem a felhőtlenséget jelentené, nem válnak érett emberré.

Volt idő, amikor a tizenévest arra készítették föl, hogy jó feleség vagy tisztes családapa legyen, míg most a huszonévesek is csak tömegintézmenyekben okulnak, sokan koholt tudományokat magolnak, de még az alapvető és legfontosabb miértekre sem ismerik a választ. Nincs etika, csak jéghideg számadatok, hétvégi talajvesztések és percnyi kapcsolatok, ebből áll az élete a huszonéves leánynak, aki éppen a legalkalmasabb lenne életet adni, és ugyanezt teszi a fiú is, akinek viszont felelős emberré kell válnia.

Harmincévesen kezdődik a felnőttség. Jóllehet egyre korábban viselkednek úgy, mintha felnőttek lennének: kábítják magukat és fel is magasztalják, de attól még nem felnőttek. A vágyaiknak élnek, pedig még nem tanulták meg kezelni azokat.

Korábban a tizenhat esztendős lány már megbízható volt, ismerte a szeretetet, a szolgálatot, a hűséget és a bizalmat. A huszonéves fiú katona volt, ismerte a súlyokat, követelményeket, hallott a halálról, mely mindig kérdéseket szül. Ma már korábban kezdenek rosszra fordulni a szokások, de később érik meg a jellem. Nagy már a baj.

Mindez ráadásul akkoriban, amikor már a múltad is számadat valahol: felvételek, archívumok, mindenféle külső forrás őrzi korábbi személyiségeidet. Elhagyott weboldalak és elfelejtett fotók régi barátok számítógépein. Most lenne szükség nagyobb önuralomra. Régen örökké titok volt; ma szemet kiégető tény, hogy szerelmed és eszményed talán egy jellemetlen, gyönge pondró kéjének tárgya volt csupán. Mert ma minden rossz látható, vastag körvonalat kap a moslék, miközben ködbe burkolózik és alig fedezhető föl, ami szép. Nem is meglepő, hogy olyan szokatlanná válik az, ami jó és működik, hogy egyesek megrendülve továbbállnak, ha életükbe lép az, ami még boldogságot is teremthet.

Egy rossz tettnek – szülje bár az értékítélet megszűnése a tompító anyagok nyomán, mely ezek legnagyobb veszélye – oroszlánrészében mindig rossz következményei lesznek, mert az okozat nem lehet magasabb rendű az oknál. De ne félj: a világ közömbös a múltad iránt, minden kiigazítható. Ha tragédiát érzek, az irgalmat keresem.

» | #170 | | Blogadmin | 1 komment

Garai Gábor:
Töredékek a szerelemről

Meghallgatás: