Énmagam minap

» | #136 | URL | Blogadmin | 0 komment

Ember vagyok, ezért viaskodik bennem a jó, mely reményeim szerint közelít a tisztasághoz, és háborúzik a gonosz, mely órjásabb, mint bármikor, hiszen a reményvesztettség táplálja. Pont így érez mindenki, aki valahol eltörött, csak nincsenek hozzá szavai. Ha nincsenek szavai, nem érti azt sem, hogy valami ott sokkal erősebb, ahol összeforr: és gyakorta ott vár győzelem, ahol egyszer a vereségé volt a terep.

Nem következthetünk egy ember érzelmeire, mert a kozmikus magány miatt sosem élhetjük át a másik érzéseit. Délibábként igen, de valójában még két nagyon hasonló esemény is más érzetet kelt a különböző emberekben, tekintettel azok lelki alkatára és ezernyi másféle eseményre. De következtetni lehet emberek érzelmi spektrumára: arra nem, hogy pontosan mit éreznek, arra viszont igen, hogy milyen mélységekre képesek. A szegényebb párák nem képesek olyan szélsőségekre, mely megszabdalja sokunk mindennapjait, ők jól szórakoznak a semmiségeken is.

Jézus szerint a házasságban (itt: valódi kvázi-racionalitás által orientált szociális kapcsolatban) két személy eggyé lesz. Nincsen többé magány, de akkor is egyedül vannak: mert egyek immár.

Az a helyzet, hogy csak beszélhetünk örömünkről és bánatunkról, de igazán megosztani nem vagyunk képesek, mert nagyon kevesen értik a szót és senki sem vehet a lelkünkből, végtére is arra buzdít mindannyiunkat, hogy társas magánnyal próbálkozzunk, egy személy részegítse el gondolatainkat, borítson ködöt a szemünk előtt vonagló kínokra. Ezért választ inkább rosszul az ember, mintsem egyedül kelljen birkóznia a feladatokkal.

» | #135 | URL | Blogadmin | 0 komment

Törvényszerűnek látszik, hogy a beszélgetések egyre népszerűtlenebbek legyenek társaságainkban. Nem is azért van ez így, mert az emberek tehetsége a kommunikációra egyre kisebb, kevesebbet és rosszabbul beszélnek, sokszor kerülnek maguk előtt is kínos helyzetbe, mikor szókészletük eltörpül érzelmi viharaik mellett, és nem tudják kimondani, amit éreznek, mert bármilyen hihetetlen, még a legnagyobb bölcsek is nap nap után küzdöttek azért, hogy beszélhessenek arról, amit belül látnak.

A valódi ok ennél prózaibb: a nagytársadalom preferenciái miatt más értékes. A kivagyiság, a látszólagos előnyök sokkal fontosabbak, tehát a látható reprezentáció, ez pedig sok időt és energiát emészt föl. Az ember egyrészt azért dolgozik, hogy több java legyen, másrészt azért is sokat tesz, hogy ezt mások észre is vegyék. Ez tart életben számtalan új szakmát és pusztít el régieket, de ez a dinamikája a kornak. E küzdelem mellett nem is meglepő, hogy nem marad idő olyasmin elmélkedni: miért? Minden kérdőjel kellemetlenséggé válik.

Miért beszélgetnénk, mikor végül kiválik, hogy bár sok a csillogás, belül még sötétség honol, nincsenek ötletek, gondolatok, csak egy-egy véletlenül elhullajtott könyv fáradt, elhomályosult bölcselete, meg a megszokott közhelyes szofizmák. A beszélgetés azonnal teherré válik, mert nem mindenki tud beszélgetni, aki beszélni képes.

Ne hidd el, ha nagyképű vagy, mikor átlépsz azokon, akik megmosolyogják a kérdéseid. Sokkal nagyképűbb az, aki nem válaszol. Aki nem kérdez semmit az életéről, a mindennapokról, az okokról és célokról, mert az igazán szemtelen és szánható ember az, akit nem foglalkoztat, mivégre élhet, miért érdemel létezést, mit kellene tennie ezért cserébe.

A tömegek ostoba célokat hajkurásznak, a sokaság legmagasztosabb gondolata is csak annyi, hogy jó embernek kell lenni. De mi az a jó, honnan ered, hogyan ismerhető föl? Ha nem prédikál valaki, maguktól nem is sejtenének válaszokat. Végül pedig ezért sértődés a vége: ha jó voltam, miért kaptam kínokat? Pedig így jár ez: nem érdemeik szerint kapják az emberek a feladatokat a sorsuktól. Könnyű döntés hát elbújni dolgaink elől, hamar el is illannak az évek, hogy egy szempillantás alatt kétségbeesve kérdezzük: miért?

» | #134 | URL | Blogadmin | 0 komment

Ha a mai nap után valaki megkérdezi tőlem, miféle tapasztalatom van az életről, csak annyit mondok majd, hogy láttam már papot gyóntatás közben sírni.

» | #133 | URL | Blogadmin | 0 komment

Minden korok embere meglepődött már, hogy a bakfisoknál gyakorta jelenik meg egy furcsa szokás, melyet fiatal hölgy korukra sem szoktak kinőni: ruhájuk, kézírásuk vagy éppen tanfelszerelésük alapján különböztetik meg magukat. Néhány évvel később a kisfiúk is így tesznek: identitást keresnek, de ők sportolnak, csínyeket követnek el vagy verekednek, tehát aktív tevékenységgel igyekeznek elkülönülni.

De van ez a leányréteg, amely külsőségek alapján szeparálná el magát a többiektől. Látjuk, hogy sokan így is maradnak: a ruhájukat önmaguk kifejezésének tekintik, ezáltal például elismerik, hogy a nekik vásárló férfiak személyiségüket hajlíthatják.

Sokkal kevésbé merev a nő, mint a férfi: egy kapcsolatban jobban idomul az aktuális támaszához. Gyakorta veszi át mozdulatait, gondolatait. Nem is átveszi – inkább elkéri. Az addig aktív sportoló, jó társasági ember vagy sikeres üzleti férfi távol marad szokásos kedvteléseitól, elhanyagolja régi életvitelét, mert új csúcsértéket talált. Megváltoznak gondolatai, ezáltal szépen lassan a jelleme is. Ezért mondjuk azt, hogy a nő tud megjavítani egy férfit – s ritkán tesszük hozzá, hogy elrontani is ő tudja a legjobban.

Persze a döntési mechanizmus más: a férfi nem szép teremtmény, legalábbis a bájosság értelmében semmiképp. Egy nő kapcsolatpiaci értékét sok dolog, de viszonylag egyszerű elemek határozzák meg: fitneszindikátorok (mennyire vonzó) és az, hogy a kedvesség kulcsingereit mutatja-e. A férfit viszont nehezebb kiválasztani: nincsen társadalmi szépségideál, a férfias értékek pedig e korban elhalványodtak. A nő ezért viszonyítani kénytelen.

Azt mondja, vajon kell-e másnak is ez a portéka vagy csupán nekem? Mit ad és mit kérhetek? Egy nő érintetlensége vonzó, kihívásszerű ajándék a férfinak. Egy férfié inkább teher és gyanúok. Ezért kell a lányoknak jobban válogatniuk, a férfiaknak pedig visszatalálniuk az értékeikhez.

» | #132 | URL | Blogadmin | 1 komment

Miért veszik olyan kevesen észre, hogy mindennapjainkban a „kegyetlen” olyan gyakori szó, de azt nagyon riktán mondjuk, hogy „kegyes”? Pedig irgalom élményeket ajándékozni is. Az ékszer nem csupán arany, hanem egy emlék az érzelmi lény számára. De relatív az emlék is: hová visz, mit konzervál a jövőbe? Hiába igyekszünk valamit emlékké tenni, végül csak a befogadó dönti el, hogy mire fog emlékezni, és az mire emlékezteti majd őt. Az emberek számára nem görbe tükröt, csak egyszerű tükröt kell mutatni, hogy kétségbe essenek.

Az emberek többsége megérteni akar néhány másikat, de talán nem is szabadna jogot formálni arra, hogy megérteni próbáljam a másikat. Pusztán a próbálkozás is sértő akkor, amikor ez az utazás csak szórakozás, érdeklődő ismeretterjesztés, mint egy állatkeri séta.

Az emberi tudat korlátozottan fogja föl a másik létezését: hogy neki is éppen olyan széles út élete eseményei, mint magának. Kit ne kapott volna el az önző érzés, hogy mások talán nem is léteznek, mikor ő éppen nincsen ott és nem látja őket? Valóban, biztosak vagyunk benne, hogy léteznek, de mégsem foglalkozunk ezzel. Ami velünk történik, hát azonnal a legnagyobb, legijesztőbb, legértékesebb, legfélelmetesebb, legrosszabb, legigazab. Aki ezen őszintén képes változtatni, nagyon szimpatikus emberré válik.

» | #131 | URL | Blogadmin | 1 komment

Az a felismerés, hogy a legmeggyőzőbb gondolataim, grandiózus filozófiai ideáim akkor születtek, amikor semmi sem volt rendben. Akkor azonban, mikor éveken át a legtöbb dolog rendben volt, szinte semmi hasonló sem foglalkoztatott. A jókedvűség túl sok időt vesz el attól, hogy gondolkozzunk annak okáról, miért is működik rosszul valami.

Nagyon szerettem olyan eszmerendszert alkotni, amelyben lassan össze-összeköthetők a hasonló gondolatok, és értelmes, sőt követhető egésszé forrnak egybe. Nagy ára van ezeknek, de mégis élvezetes utazás. De ez egyféle függőség is: minden gondolatot e rendszer bonyolultságába helyezve igyekszünk értelmezni, így mintha mindent valamiféle furcsa erő vonzana egy gondolatmag felé. Bármit teszel vagy mondasz, ehhez az ismeretlen axiómához közeledsz, de végül sosem tudod elérni.

A filozófia önmagáért való, ma pedig azért ritka a jó művészet, mert a modern művész boldogan akar alkotni, holott a boldogság nem engedi a felszínes dallamoknál tovább a zenészt, nem ad lehetőséget a lelki együttrezdülésre, hiszen a boldogság mindenkinél más, sokaknál hazug; a kín ellenben rokonít, a hasonló pedig mindig a hasonlatosnak örvend.

Hamvas Béla egyszer úgy gondolkodott, hogy ezt írhatta: „Boldog embernek nincsen irodalma. Nincs festészete, filozófiája, beszéde. Nincs zenéje sem. Ez mind boldogtalanság.” Az ember szépnek láthatja a boldogtalanságát, és ezt semmiképpen sem érzi majd természetesnek. De a boldogság időszakában az öröm túl természetesnek tűnik. Ezért szegény ember az, aki nem tud szomorú lenni.

» | #130 | URL | Blogadmin | 1 komment

„Az ember teremtményi jellegéből adódan gyenge, amikor az idő elmossa a gondolatait, hiteit, érzéseit. Ha van tökéletes lény, létezne angyal, az sosem felejtene el semmit, amit tett vagy vele tettek. Náhum próféta könyvében a Biblia elmondja, hogy az Úr bosszúálló és haragvó. A bosszú sosem késik el, és istenarcúvá változtathat. Ninive el fog pusztulni, akkor is, ha a niniveiek most azt hiszik, van még jövőjük.”– írtam tegnap valahol.

A furcsa humorral megfogalmazott gondolat egyébként veszélyes magot ültethet el a fejben a bosszú természetével kapcsolatban. A szent iratok általában arra intenek, hogy egymást szeressük, de ebből tévedés arra gondolni, hogy a szeretet az egyetlen isteni érzés. Ha Isten teremtette a világot, minden érzés jellemző rá. A bosszú pedig nagyon is istenarcúvá hazudik: egy különleges privilégium, mely nyomán teremtői rangra tör az egyén. Félelmet és igazságot akar teremteni ott, ahol sem elegendő félelem, sem igazság nincs a saját ítélete szerint. A bosszú természetes és a rend része: mégis csak ritkán elég hiteles és jogos. Olyan megfoghatatlan, mint az ihlet.

Az emberek a kín perceiben gyakran az egyetlen kérdést teszik föl, aminek nincs is értelme: kétségbeesetten ismételgetik, hogy miért, miért. Általában nem a történés indoka hiányos; csak az ismeret hiányos.

» | #129 | URL | Blogadmin | 0 komment

Az erőset szabályok kötik, hogy a gyenge is élhessen. A társadalom egyénei úgy döntöttek, szabadságukból némi jogot elengednek, cserébe pedig óriási közösségben élhetnek. Nem kérnek az erőszak jogából, vele az államot privilegizálják, és úgy tesznek, mintha ez áldozat volna. A társadalom jelentős része számára már az is képmutatás, hogy társadalomban él: könnyű lemondani olyan jogokról, melyekkel élni sem tudnánk, gyengék vagyunk hozzá.

Minden szabály felrúgása egy kisebb szabadságdrog, egy fölszippantott megkönnyebbülés. Amikor az erkölcsös saját rendjét végre megbontja vagy a fiatal férfi a köznyugalmat semmibe sem veszi, egy olyan érzés keríti hatalmába, amit nehéz másképpen leírni: egy satanisztikus borzongás, melyet azonban sajnos a lelkiismeret hulláma hamar büntetni rendel.

A saját szabályaink által állított korlátok ledöntése azonban mindig egy újabb lépés a teljes szabadosság felé. Sajnos csak akkor derül ki, hogy a szabályok nélküli élet értelmetlen, abban csak unatkozni lehet (vagy kiégni, ahogyan ezt manapság mondják, megfáradni).

A sátán a győzelemben van, és a korlátok ledöntésében is. Ezek az élmények torzítják el olyan könnyen a személyt. Édesek, tényleg delejesek, olyanok, mint a legtisztább kábítószer. Az élet kegyes: megőrizni a saját akadályainkat sokkal nehezebb; de fölrúgni őket, föladni mindent nagyon is könnyű, és még csodálatos érzéssel is tölt el. Csak azt a fránya lelkiismeretet, a gonosz ellen szóló belső hangot (honnan is eredhet?) kell elfelejteni.

Tagadni az értéket mindig könnyebb lesz, mint élni vele.

» | #128 | URL | Blogadmin | 2 komment

Jó ideje kedvenc kifejezésem a hitelesség. Azt gondolom, hogy nem tisztem minősíteni mások gondolatait, ismereteit az életről, a célokról vagy a mindennapokról, ezért jobban értékelem azt, akivel semmiben sem érthetek egyet, mégis hitelesen, őszintén képviseli önmagát, mint azt, aki semmivel sem foglalkozik. Nem az lényeges, hogy valaki mit mond, hanem az, hogy mit tesz, mit képvisel valójában. Ha pedig azt teszi, amit mond és az is, akinek mondja magát, akkor hiteles, és megkapja a tiszteletemmel együttjáró előjogokat.

Valójában csak azokkal nem éri meg foglalkozni, akikkel sosem kerülhetünk viszályba, mert semmiről sem gondolkodnak. Ők tényleg semmit sem adhatnak, csak az energiáink pazarolnánk rájuk, ezért sokkal inkább kerülöm azt, akinek semmiféle elvei nincsenek, mint azt, akinek ellentétesek az enyéimmel. Ha valaki másképp gondolkodik, de ezt elmondja, és el tudom fogadni, ha hiteles, pontosan tudhatom, hogy mit várhatok tőle. Egy hiteltelen embertől azonban semmit sem lehet várni, semmit sem fogunk kapni tőle, és ugyanúgy kell vele bánnunk, mint az álruhás ellenségekkel, akik szándékosan másnak mutatják magukat.

A hatalom a lehetőség határáig terjed. A konfliktust nem kerülni kell, hanem feloldani; az álláspontunk hitelességét vitáinkban mérhetjük meg. Mivel az tekinthető igaznak, ami hiteles kijelentés (semmi meggyőző nem mutat ellene), a hiteles embereknek többnyire igazuk is van. Ha ehhez hozzávesszük a többéves „sokigazság” elméletemet (hogy nincsen egyetlen igazság, merthogy igazságok vannak), akkor végre összeáll a két mozaikdarab azzá, hogy nem az igazság a jó emberek jellemzője, hanem a jó ember jellemzi az igazságát.

» | #127 | URL | Blogadmin | 2 komment

Amikor azt vizsgálják, hogy egy ember miért áldozza föl magát egy másikért, milyen aktivátor lehet erősebb a génönzőségnél, mi mondathatja azt egy szervezetnek, hogy a saját létezése másodlagos, gyakran zavarba esik a tudomány. Még érdekesebb kérdés, ha a szublimált szerelemről van szó: mikor valaki egy absztrakt célért altruista. Az, aki egy vallási hitért vagy a hazájáért áldozza föl magát, az evolúció tudománya szerint nem kellene, hogy életben legyen.

A pszichológia – mely önmagában verejtékes, hiszen tagadja a nevében is létező psziché, azaz a lélek létezését – ezt akképp igyekezik föloldalni, hogy a másokért vagy akár elvont célokért történő önfeloldozást nem neurotipikusnak bélyegzi. Ezzel gyakorlatilag azt is mondja ez a mai formájában nagyon is ifjú tudomány, hogy nagy tetteket (melyekre annyira büszke az emberiség) csak evolúciós értelemben hibásan gondolkodó emberek hajtottak végre. A kamasz tudomány a korszellem bölcsőjéből kikiáltja, hogy az ember igenis középszerű, ha pedig a kódhalmaz eltérő, azt vizsgálgatni és mikroszkóp alá dugni volna helyes, nem követni.

A rációt alágyűrő emóció sarkall érthetetlen tettekre. Éppen ez az oka, hogy a nacionalista veszett ügyek harcosa lesz. A kicsi béréből otthon tehetetlenül tengődő középszernek nincs más menekülése (hiszen a mindennapok terhe nagy), csak egy másmilyen világ. A hit és remény helye: azt gondolja, ha nem tenné reményét valamibe, akkor megőrülne. Pedig már meg is őrült, mert tékozlón remél.

» | #126 | URL | Blogadmin | 0 komment

Egy ismerősömmel sokat beszélünk az erőszak természetéről és erejéről. Alapvetően sok dologban különbözünk, néhányban pedig egyenesen kibékíthetetlen az ellentét, de engem fölcsigáz a kristálytiszta logika és a kiemelkedő intellektus. Az ő univerzuma nagyban más a sokaságénál, de azt is megfigyeltem, hogy több benne a tisztesség és a pragmatikus őszinteség is. A kérdéskörben egyébként kölcsönösen hatunk egymásra, de vannak föloldhatatlan ellentétek.

Azt mondta nekem a minap, hogy figyeljem csak meg: a félelem nemhogy az egyik legerősebb, de az egyetlen értékelhető motiváló tényező az emberek életében. Arra utalt, hogy a félelem nemcsak meghajlítja, de meg is töri akaratukat: még a legerősebb férfi is kezesbáránnyá válik a pisztoly csövét szopva vagy alaktalanra tört végtagokkal. Azt is gondolja, hogy a félelem azonban nem csupán ez az érzés.

Megfontoltam jól, amit mondott. Minden kifordítható erre: ha szeretünk valakit, valójában csak félünk az elvesztésétől; ha siratunk valakit, valójában csak félünk a magánytól; ha örülünk valaminek, valójában csak örülünk, hogy most éppenséggel nem kell félnünk... Hát ez az alapérzelmek jellemzője, hogy minden tettünkben benne vannak.

A félelemről alkotott általános nézetet ahhoz tudnám hasonlítani, amit a fájdalommal kapcsolatban vélünk: mivel rossz érzés, hajlamosak vagyunk átkozni. Ennek ellenére fájdalom nélkül nem élnénk sokáig: nem érzékelnénk, hogy a testünk roncsolódik, ilyen arányban sem tűnnének föl a negatív folyamatok a testünkben, és nem hőkölnénk vissza sosem a fölösleges hősködéstől. A félelem bár fekete ruhás, mégis királynő. Egy vérbeli nő, afféle uralkodó. De eközben edzőpartner is.

Ha félünk valamit megtenni, talán a belső parancs, a magunkról alkotott kép által megkövetelt elvárásoknak való megfelelés üdítő kényszere segít átlépni e határt. Mert végső soron egy dologtól lehet félni igazán: magunktól. Hogy mire vagyunk képesek, hogy elegendőek leszünk-e, ha mérlegre kerülünk.

» | #125 | URL | Blogadmin | 1 komment

Néha úgy érzem, hogy különleges szerencse, ritka adottság vagy meglepő fordulat ajándékoz meg a sorsomban, és ilyenkor mindig fölmerül a kérdés, hogy valami kecsegtetés ez az élettől. Egy új lehetőség, régi hiba befoltozása vagy fontos ember megismerése miatt könnyű hálálkodni a sorsnak. Persze a bánatért könnyű átkozni is.

Van egy rosszabb állapot a búbánatnál, méghozzá a szürkeség. Ha már nincsenek állandó értékek, akkor nem léteznek állandó bűnök s ezzel párhuzamos nem létezik biztos örömforrás sem. Egymás mellett élő emberek lesznek, a kortünet pedig azt mutatja, hogy egy perspektíváktól mentes, motivációhiányos életvitel keletkezik.

Ahol nincsen már semmi, az rosszabb a bánatnál, mert a bánat a spektrum egy része: feltételezi, hogy van ellenpontja is, egyféle érzés, mely természetéből adódan azt jelenti, hogy viselője képes érezni. A legrosszabb állapot a földi nihil, ahol már nincsen semmi: ahol a büntetés nem rémít el, a jutalom pedig nem kecsegtet. Mikor nincsen aktivátor, sem bármi, ami visszafogna. Tömegeken látom ezt, látom magamon is. Kinél kisebb, kinél nagyobb e kór hatalma, de alapvetően az értékhiány nem a bűnöktől szabadít meg: leginkább az örömöktől teszi.

Pillanatképpé merevedik a világ, egy régi némafilm képkockáira emlékeztet minden tetted. Külső szemlélője leszel a saját életednek; és a film unalmas lesz. Még nem találtam rá, mit lehetne felelősen és hitelesen tanácsolni ilyenkor.

» | #124 | URL | Blogadmin | 1 komment

Az erős formálhatja jogát dolgokra, de ez értelemszerűen nem fog tetszeni a gyengének. Pedig a gyenge nem akkora tétel, hogy az erős ellenében cselekedjék: pusztán a saját érdekében teszi. Ezért annak a gyengének, aki nem képes erőssé lenni, nincs is más feladata, mint elállni az erősek útjából. Ehelyett inkább hangos zsongásba kezdenek arról, hogy az erős mondjon le hatalmáról úgy, hogy semmit sem kap cserébe. Legyen erkölcsös – és ezzel az erkölcsöt semmi mássá sem teszik, csak a hatalom megtörőjévé, a szabad akarat gáncsolójává. Az erkölcsösséget megkövetelők egyben erkölcstelenné válnak, mikor saját érdekükben, félelemből igyekeznek efféle szabályok közé szorítani létezésüket.

A hiteles erkölcsiség csak azt követeli meg, hogy valaki a saját értékeiben legyen konzervatív, eközben másokéval igencsak liberális lehet. Valójában nem érdekes, ha valaki másmilyen, ezért nem is értékes.

Senki sem szeretne szörny lenni, senki sem úgy válik azzá, hogy ezt választotta. Mikor úgy tűnik, mégis így dönt, már régen eldőlt a dolog: a súlyoktól elhajlott akarat beletörődése a döntés, hogy mától gonosz leszek.

A boldogság az ember célja; a megismerés az isteni cél. Ha az ember hisz valamilyen felsőbbrendű erőben, nem lehet célja a boldogsága. Babitscsal szól az Úr: „A szó a tied, a fegyver az enyém. Te csak prédikálj, én cselekszem.” Ha hisz valaki abban, hogy nincsen egyedül, azonnal beletörődött, hogy nem számít semmit, mert nem tehet semmit. Az önző ember értelemszerűen elítéli a gondolatot, hogy ő kicsi. A bűnösnek is könnyű lemondani a pokolról. Igazából minden istenhit önmagunkról szól, és nem is félelem, inkább remény. Remény, hogy mi szimpatikusak vagyunk annak, aki szerintünk teremtett minket. Ezért is olyan nevetséges az ember.

» | #123 | URL | Blogadmin | 0 komment

Az ember csak egy leves: Isten keserű kulináris melléfogása még az is, akit annyira szeretsz. A barátnőd csak negyven kilogramm víz, némi rost, bőr és széklet. Mégis azt mondod, őt nem a 75% víz határozza meg a testében. Mintha azt mondanád a levesre, hogy abban nem is a lé, hanem a betét számít. De istenem, hát levesnek nevezik!

Az ember álmodozik, terveket sző, ötleteket dédelget (karjában a csecsemő is ötlet: az ő korábbi ötlete és ötlet a jövőre nézve). Elképzel és remél, nem is tesz mást. Állandóan azt kutatja, hogy van-e értelme vagy minek van értelme. Hogy mire jó ő. Ilyen gondolatok mellett nevetséges elzárkózni a legnagyobb kérdésektől. Még akkor is, ha ezekre az emberiség évezredek alatt sem tudott válaszolni és nem is fog soha, még akkor is gondolkodnunk kell rajtuk. Ez a szolgálatunk: az elmélkedés, mert másunk nem igazán van.

E korban az áldásokat onnan könnyű fölismerni, hogy átkok is egyben. Talán nem volt mindig így, talán nem is lesz mindig így. Talán a gyönyör valaha több lesz a sokaságnak a boldogság árnyékánál. Minden este tavasz, ha azt akarod, de végül a telet magányban töltve, mindent föladva és minden kártyára újat kérve, túlhúzva, elázva már csak egy hiteles tette marad a tékozlónak: megtölteni a fegyverét.

» | #122 | URL | Blogadmin | 0 komment

Nagyon szívesen mutatom be életvezetési hibáimat múltbeli események hatásaként. Ezt teszi az ember, mikor elodáz döntéseket vagy szándékosan hazárdírozik, és közben arra hivatkozik, hogy lényegtelen a végeredmény. Még akkor is, ha így van, oka lehet a múlt egy tettnek, de nem magyarázata. Magunkat könnyen fölmentjük nagy kínjainkra hivatkozva, de másokat könnyebb elítélnünk.

Az emberek nagyon elfáradtak. Rengeteg tennivaló, de nagyon kevés tér mindehhez – ez jellemzi korukat. Az álom nem pihentet, ha a bizonytalanság vagy fájdalom tudatával hunyod le a szemed. Még a legidillibb mindennapok is unalmas mókuskeréknek tűnnek majd, mert így programozták az embert.

A másik nagy bűne kódjainknak, hogy bár jóformán mind ugyanazt keressük, el is hisszük, hogy a saját boldogságcélunk különleges. Pedig legtöbbször csak elérhetetlen, mert a nagy humormester úgy találta ki, hogy az elégedettséghez valamit adjunk föl magunkból – de nincs ám mindenkiben tolerancia, hogy bármit is föladjon magából.

Aki nem ad föl semmit eszméiből, élettere könnyen katasztrófákból katasztrófákba zuhanó bábujéhoz hasonlíthat. Aki meg feláldoz ezt-azt a könnyebbség miatt, igazából nem ér egy fabatkát sem.