Énmagam minap – Sipos Zoltán blogja

» | #192 | | Blogadmin | 0 komment

Az emberek 90%-a vagy még több nem szeretne elmélkedni, gondolkodni. Az óvodában is két gyerek mondja meg, hogy mit játsszon a többi nyolc, és ennek azok örülnek is. Spirituális robotok vagy csak díszletei az isteni alkotásnak, az mindegy is. Olyanok, mint a gyermekek: kész értékrendszert várnak, mert az érthető és biztonságot jelent.

Az ember vágyik a korlátokra, mert csak korlátokon belül képes a szabadság megismerésére. Nem szabad engedni, hogy a korszellem az ultraliberális felfogás szerint ezt az alapigazságot elhallgassa, és a szabadság eszményét összemossa a meglévőtől való elszabadulás vagy a szabadosság gondolatával.

A kisgyermek provokálja szüleit, míg el nem csattan a pofon. Őt az teszi szabaddá, mikor meghúzzák a határt, mert tudja, hogy a szülei óvják őt, vigyáznak rá. Ha sosem pirítanak rá a gyermekre, végül teljesen tönkremegy belé. Pedig épp ezt tanítja a kor felfogása a szülőnek. Hogy a szabadság az, mikor semmit sem tilos. Pedig ebben tönkremegy az ember, mert akkor semminek sincs értelme, ahogy tönkrement belé a művészet is, mikor mindennek értéket akarunk hazudni. De hát ami ronda, az csak ronda.

Amikor az ember egy kész értékrendszert kap, azon belül teljesen szabad lehet, mert biztonságban van, a külső veszélyektől védi a közösségi korlát. Biztonság nélkül nem létezik szabadság. Előbb-utóbb a rabszolga is fölismeri, hogy néha a háború is jobb a békességnél.

Ezért olyan veszélyesek az álpróféták, akik felismerik a kollektívum éhségét. A kikristályosodott tanítások, nagy tekintélyű igazságok helyett könnyen emészthető, porhanyós hiteket kínálnak. Ahogyan az étteremben is egyre olcsóbb és olcsóbb étkek jutnak a tányérra: a vendég azonban végül veszít az árversenyben, mert a rossz minőségű menü megbetegíti majd.

A válogatás pazarlás, de a korlátok felrúgása az emberi szabadság ősi ellensége. Mert mi nem úgy vagyunk szabadok, mint az állatok, hanem úgy, ahogyan egy kedvenc teremtmény: teljesen vagy sehogyan. Életbiztonság híján manapság inkább sehogyan.

» | #191 | | Blogadmin | 0 komment

A gondolkodás parttalan dicséreténél érdemes megvizsgálni azt is, mi történt, mikor az ember saját gondolataira ébredt: mert ekkor ébredt önmaga tudatára a tudat, s íme, ünnepeljük az egó megszületését! A fény olykor sötétséget hoz, mert az égre gyakran a mélység ad feleletet. A rabszolgának rá kell döbbennie, hogy a háború néha jobb, mint a békesség.

Amikor Descartes megfogalmazta az általam gyakran hibáztatott cogitóját, nem sejtette, hogy hamarosan kapva kapnak majd az alkalmon, hogy elferdítsék: dubito, ergo sum, azaz kételkedem, tehát vagyok, mondják sokan. Descartes-ot azonban nem ismerik, mert ő azt is mondta, hogy a tudás mindig nagyobb méltóság, mint a kétkedés. A hit erőt ad, pozitív, a kétkedés azonban negatív szereplő. A gondolkodás nagy ajándék, de az, aki a saját intellektusának fényéből adott nekünk, azért tette, hogy bűnre eszméljünk. Bármilyen jó eszköz, a kezünkben fegyverré válhat.

Akik a gondolkodást csupán kétkedésre, zavarkeltésre használják, elfelejtik, hogy a rendszer elleni lázadás nem ugyanaz, mint a rend ellen lázadni. Benedek pápánk szavait citálva: a szabadság nem az eddigiektől való szabadulás.

Mindenben látszik ilyen kettősség: hinni is lehet áldott együgyűségből és gondolkodó bölcsességből is. Jó volna, ha minden fekete és fehér volna, mert ha ráérzünk, hogy ez nem így van, ha tudjuk, hogy nincsen tisztán fekete, akkor elveszítjük a reményt, hogy létezik tisztán fehér is. A választás többé nem éles kontúrok, külső jellemzők alapján történik, hanem saját világnézetünk, igazságérzetünk és eszméink szerint.

Közben pedig bámulok, hogy elmúlok. Megfonnyadok, mint a gyümölcs, melynek húsa először rétegekben válik le, először a dús, zamatos külcsín, majd kiszárad és íztelenné züllik, és végül csak a mag marad – de a mag marad. Miért nem végig csak a maggal foglalkoztam?

A rossz szokás lehet megszokás, de a jótett sosem rutin.

» | #190 | | Blogadmin | 1 komment

Az önálló ideológia, a biztos lábakon álló hitrendszer hiánya megszünteti az egyén logikus, rendszerű gondolkodásának lehetőségét. A hibás következtetésekkel, véletlenszerű eredmények, aktuális kedélyállapotai szerint élő ember csak sodródik, a sodródás iránya pedig leggyakrabban helytelen. A tömeg ugyanis képtelen egyéni célok megvalósítására, azonban erre az embernek mindig van igénye. Előbb-utóbb legalább egy időre saját lábra kell állni.

A leggyakoribb probléma azokkal, akik gyakorlatilag semmiben sem hisznek, nem húznak határokat, nem ismernek el értékeket, hogy kezelhetetlenné válnak. Nem lehet megbízni bennük, hiszen becsületbeli, erkölcsi elképzeléseik sincsenek, nem lehet még érvekkel sem meggyőzni őket, hiszen aktuális elképzelésük sem vizsgálható alapokon áll, csak lóg a levegőben. Éppen azt könnyű hinni: mikor őket bántják, kiállnak a megbántottakért, mikor ők bántanak, azt hangoztatják, hogy meg kellene tanulnunk megvédeni magunkat. Ezekből az emberekből ma nagyon sok van, és tömegük alapvetően megnehezíti a kulturált véleménycserét szinte minden vegyes társaságban.

A gondolkodásmódjukra egy jó példa, mikor kijelentik, hogy „az ember nem monogámiára van teremtve”. Magvas gondolatuk (melynek egyetlen motívuma, hogy képtelenek ösztöneiknek parancsolni, a következmények terhét pedig nem képesek fölismerni) azonban nem ismereten, gondolkodáson, tapasztalaton alapul. Csupán életvitelük felmentő ítélete kíván lenni. Nem azért élnek valamiképpen, mert azt látják jónak – hanem azt látják jónak, ahogyan éppen élnek. Kényelmes emberek hajlékony gerinccel.

Kijelentéseik logikátlanok és bár könnyen kiderülhet, képtelenek megvédeni, a vitában végül mégsem adnak nekünk igazat: azt mondják majd, hogy jól érveltél, de ő mégsem változtat a véleményén. A vitának részükről csak egyetlen elfogadható végkifejlete van: az ő győzelmük. Ha ez lehetetlen, akkor a vitát figyelmen kívül is hagyják. Tehetik: őket semmiféle erkölcs vagy intellektus nem béklyózza. Ők a szabadosság új, bátor gyermekei. Persze halálra unják magukat.

Fenti példánk érdekes: ha az ember monogámiára van teremtve, akkor teremtmény. Ha teremtmény, akkor van teremtő. Ha van teremtő, akkor az egy isten, akinek elvárásai, parancsolatai lehetnek. Azok vajon mennyiben támogatják kijelentését? Ekkor a kényelmi állapotot kereső azt válaszolja, hogy nem is úgy értette. Ő inkább materialista. Arra nem tud válaszolni, akkor miért szabályoz más indulatokat, ha éppen a szexuálisakat nem. Önkényesen válogat ösztönök és érvek között. Célja nem az igazság megismerése és képviselete, hanem saját maga látszólagos kényelmi állapotának megőrzése.

Az öncélúságból érvekkel aligha lehet értéket kisajtolni. A magukkal szerelmeskedők csapata ez, akik még társaságban is egyedül vannak. Az egománia valóságos megjelenése az alázat teljes hiánya, amikor az egyén tényleg képes meggyőződni saját fontosságáról és tévedhetetlenségéről.

Pedig a kényelem devianciákhoz vezet: az állatkísérletek során különböző betegségek és torz viselkedésminták jelentek meg a kényelemben élő állatok harmadik generációjánál is. A szociológia is megfigyelte ezt: minél nagyobb kényelemben él egy társadalom, annál nagyobb arányban nő az öngyilkosságok száma. Szembe kell nézni vele, hogy az ember nem a bőségre van teremtve. Ha mindent lehet, akkor elzsírosodik, elpuhul, képes teljes lustaságba süppedni. Az elme is ellustul: ha már nem tesz föl kérdéseket, nem kutatja a körülötte lévő világot, akkor születnek ilyen tompa agyú szerencsétlenek.

Szent Ágoston figyelmeztet rá, hogy hitvallás nélkül az ember olyan utazó, akinek nincs úti célja, olyan küzdő, aki nem győzhet – egy halandó, új élet reménye nélkül.

» | #189 | | Blogadmin | 1 komment

A hitelességgel kapcsolatos egyik legfontosabb kérdés, hogy lehet-e hiteles az, aki mást tanít, mint amit tesz. Van itt egy népszerű félreértés, mely szerint ha azt mondom, hogy vizet inni bölcsebb, mint bort, majd a poharamba a hegy levét töltöm, a tanácsom nevetséges lenne.

Miért volna így? A népi bölcsesség arra utal, hogy óvakodjunk attól, aki bort iszik, ám vizet prédikál, de nem lehet-e, hogy arra gondol, aki titokban issza a borát? Magamat vizsgálva sokszor kellett csalódottan ráébrednem, hogy gyakran bár ismerem a jót, mégis vétek ellene. Emberi természetem egyik legrútabb tulajdonsága, hogy hibákat követek el.

A jó tanács minősége, az etikus, a helyes nem attól függ, hogy ki képviseli. Azt látjuk, hogy olykor nagy gonosztevők szájából is magvas igazságok peregnek elő. Lehetséges, hogy jól mondom, mi lenne helyes, de nem tudok mindig helyesen cselekedni. Nem látok itt hitelességvesztést, amennyiben valaki nem állítja hamisan, hogy ő nem vétkezik elveiben.

Ha azt mondom, hogy én sosem boroznék, de megteszem, az hazugság, amely a hitelesség ellensége. De nem beszélek helytelenül, ha úgy mondom: szerintem vizet inni volna helyesebb, bár engem túl gyakran elcsábít a bor is. Nincs is ezzel baj, hiszen nem vagyok hibátlan példakép!

Az a hamis érvelés, hogy csak a hibátlan szólhat jól, épp azok érvelése, akik istenben sem hisznek: azt mondják, ha kiállsz valamiért, légy hibátlan. De csak a tökéletes hibátlan, és csak az istenség tökéletes, így nekik már meg sem kell hallgatniuk bárki kiállását.

Sajnos sokszor szakmai kérdésekben is érvvé nemesült a „szerintem”. Ténykérdésekben véleményeket hallunk, hiszen valódi tudás híján satnya tippek vannak. Hit már nincsen sehol, mégis hitviták kerekednek egy szakmai beszélgetésben is, mert számtalan forrás és tudományos magyarázat lehet ugyanarra. Két egymással szembenálló történelmi állítás közül melyik az igazi? Hinni kell ott is? De tudás már nincs, hinni pedig ma már tilos.

Veszélyes ez a disszonancia, melyet Søren Kierkegaard már az 1800-as években jelzett: a XX. század embere már csak használja a világot, de nem érti majd. Fölszállunk a buszra, de a busz hogyan működik? Megmelegítjük az ételt, de mi az a mikrohullám? Fölhívjuk a szerelmünk, de hogyan hatnak a rádióhullámok? Mindent használunk, de egyre kevesebbet értünk, a belső ellentét feszültsége pedig felbukkanó hitekben, a miszticizmus imádatában oldódhat majd föl.

S ha eszközeinket nem értjük, megérthetjük-e vajon így saját magunkat?

» | #188 | | Blogadmin | 0 komment

József Attila:
Tudod, hogy nincs bocsánat

» | #187 | | Blogadmin | 13 komment

Az ismert istenérvek közül én hiányolok egyet, ami pedig szintén nagyon alkalmas arra, hogy egy alapvető törvényszerűség létét, egy legelső okot bizonyítson: úgy neveztem ezt el, hogy improbitikus istenérv. Időszerűsége aligha vitatható, mikor már régen észrevehettük, hogy az emberek a rosszat, a sötétséget, a káoszt jobban megjegyzik, mint a jót.

Gondoljunk csak a murphyi gondolatra, amely szerint az a sor mindig lassabban halad, amelybe beálltunk: kutatások bizonyítják, hogy az emberek valóban úgy érzékelik, hogy az ő soruk lassabban halad – mindegyik sorban. A titkos, rejtett, sötét mindig izgalmasabb, s még a gyermek is a zavaros kis kuckóba bújik vagy sátrat épít a saját ágya alá – hogy aztán ott aludjék, ne a takaró alatt. Szép dolog az angyal, de egy ördög mindig érdekesebb.

Ez az emberi jellem, mely alapvetően úgy látja, hogy az élet nem kényelmes, visszaemlékezéseiben pedig felnagyítja az őt ért szerencsétlenségeket, s elfelejti a szerencsés kezet (üljünk csak le egy pókerasztalhoz, és hallgassuk meg a beszámolókat, ha nem hisszük).

Akkor pedig, ha az emberek tisztában vannak a világ gonoszságaival, a rosszal és a bűnnel, mert ezeket minduntalan ismételgetik, sőt maguk is elkövetik, világossá válik, hogy könnyebben hisznek a hazugság atyjában. Az emberek nagy része nem vonja kétségbe a sátán létezését, noha persze nem konkrét személynek vagy lénynek képzeli el, de a gonosz, egymásnak ártó, szeretetmentes létezés hatásait nem tagadják.

Ha azonban létezik gonosz, akkor létezik jó is. Amennyiben pedig felismerjük a filozófiai axiómát, mely szerint alacsonyabbrendűből nem származhat magasabbrendű, akkor lennie kell a gonoszság fölött álló erőnek is. A gonosz azért alacsonyabbrendű, mert mesterkedései alapvetően sikertelennek bizonyultak a jóság, öröm és szeretet kiirtásában, pedig erre ezredévek álltak rendelkezésére, különösen pedig a legutóbbi század, mely minden szentség megkísértéséről és megkérdőjelezéséről szólt. Az eredményei pusztítóak és látványosak, de emellett a rombolást képviselik, amely sosem lehet magasabbrendű az építésnél.

Lao-Ce figyelmeztet arra, hogy minden, ami az ég alatt van, a létből fakad, de a lét a nemlétből fakad. Ez a paradoxon csak akképpen oldható föl, ha a magasabbrendűség (a létezés, tehát a semmi ellentéte) egy még magasabbrendű valóságból fakad. A nemlétezésből a semmi hatására fölrobbanó hidrogén elmélete nélkülöz minden szakralitást, s bár a tudomány papjai kizárólagosságot biztosítanának neki, még mindig nem magyarázza a főokot.

Kinevetnek, megaláznak, lenéznek azért, ha mást gondolsz és tudsz valóságosnak, mint a sokaság, de ez a sokaság sosem kacagna önmagán. Pedig a semmi hirtelen felrobbanásából létrejött világegyetem egy szürke kis pontján megjelentek a dinoszauruszok, most pedig itt vagyunk mi. A materialista szerint mindez puszta véletlen: koindiencia, amely csak úgy megtörtént, és nyilván utánozhatatlan, mert annyira csekély valószínűségű esemény. Ha azonban ez véletlen, akkor célja sincs, ha célja nincs, akkor értelmetlen, ha pedig a létezés értelmetlen, akkor a sztoikusok vágynélküli nyugalmát utánozva cirkuláló fürdőbe metszhetjük az ereinket. Igaz, akkor az sem számítana már.

Élnek emberek a külső sötétség egy bolygóján, mely felszínének amúgy 70%-a víz, ők mégis valamiért Földnek nevezik. Ez a geoid elképesztő sebességgel száguld a jéghideg, hangtalan semmiben, pörög-forog, a pöttöm lényeket pedig a nehézségi erő a planéta felszínére tapasztja. Ezek a lényecskék a végtelen sötétség parányi fénypontján pedig néha azt mondják, hogy amúgy csak ők léteznek, nincsen felsőbb ok, semmi sem. Aztán persze néhányuk kimerészkedik eszeveszett mennyiségű értékes nyersanyag elégetésével ebbe a külső sötétségbe, ahol egyértelműen semmi sem életképes, majd onnan letekint az anyabolygóra, hogy meglássa, valójában ez szép. Szóval ez a lény magát nagyon komolynak gondolja, pedig engem csak nevettet ez a cinikus gőg: kérdés nélkül és vakon elhiszi mindenki, hogy léteznek zsiráfok vagy a bolygók az űrben keringenek, mert ezt mondják, de mindezen józan ésszel felfoghatatlan vagy elsőre illogikus tények után sem gondolkodnak el azon néhányan, hogy más is létezik még. Olyasmi, amiről keveset tudnak, mert semmit sem mondtak nekik róla, nem is tanultak semmit, holott több ezer éve ismeri az ember, jóllehet a tradicionalista felfogás szerint mind csak felejt róla, új információkat nem talál majd.

Ez a kor most arról szól, hogy elvegye a hit hitelét: hinni csak abban lehet, hogy reggel fölkel a nap, megérkezik a villamos vagy akár bevonzási törvényeket, újjászületést, amulettek erejét lehet hirdetni, de mindezt nem komoly ismeretanyaggal és hittudományi felkészüléssel, csak színes magazinok, a glamourtól csöpögő pár oldalas kvázi-ismeretterjesztő anyagok alapján. Az alázat eltompításával már semmiféle nagy tudású, bölcsességű emberre nincs szükség, saját hitrendszerek alakulnak ki törpe tudások labirintusvázából. Ezen nem nevet senki, a szeplőtelen fogantatás ötlete viszont már túlzás!

Ki játssza ezt a játékot, melyik karmesternek tetszik? A passiótörténet vagy az üdvtörténet kinek a szemét szúrja? Milyen szintű megátalkodottság kell ahhoz, hogy olyanra támadj, aki azt ígéri neked, hogy megbocsátást kapsz? Emberek undorodnak és szidnak valamit, ami az ő bűnbocsánatukat ígéri! Hát itt tart ez a kor, amely az örömöt bánattal lúgozza ki. Átitat ez a jelszó, és csak azt látod, hogy az élet túl igazságtalan, mert minden örömödet bánat váltja föl. Pedig a valóság nem ez, mert valami érdemtelen kegyből éppen bánataidat váltja föl az öröm. A gondolat, hogy mivégre vagyunk, az érzés, hogy nem számítasz, még benned is föloldódhat, világosság gyúlhat benned, és te, apró lény azon a céltalanul száguldó planétán, még te is számíthatsz egyszer igazán.

Avas szívű fiúk és lányok dühösen csapkodhatnak, de ez nem változtat semmin. Ha kiugrasz az ablakon azzal, hogy elrepülsz, akkor le fogsz zuhanni, mert a gravitáció egy erő. Nem látod, de létezik és a működési törvényekben helye van. Szinte senki sem fogja föl, hogyan is működik, de rábólint mindenki, mert érzi, mert szabad éreznie. A hangyák serege tagadhatja az ember létezését, talán népszerű doxazma is lenne ez a hangyagondolat, de ez nem fog rajtunk, mert mi létezünk, és a talpunk is létezik.

» | #186 | | Blogadmin | 1 komment

Nagy kérdés volt mindig, hogy mi a jó és mi nem az, ahogyan az is, hogy mi értékes és mi nem értékes. Mára azonban az is megkérdezhető, hogy egyáltalán van-e érték? Elfogadható-e általános, abszolút értelemben vett érték?

A válasz természetesen igen, amennyiben léteznek az életünkben alapvető iránymutatások, sikerült fölállítanunk néhány oszlopot, mely életünket tartja. Nézzük csak meg a fiatalokat, azokat, akik a lehető legalkalmatlanabbak rá, mégis ők fogják a jövőt építeni, ők örökítik majd tovább a világot: munkálkodik sokukban a vágy, hogy adjanak valamit, többek legyenek személyiségükkel, tehetségükkel, mint mások. Nagy veszteség volna, ha elfogynának a szelíd kitartással a Fudzsira igyekvők!

A fiatal lány nyakában lóg a fényképezőgép, a srác gitártokkal száll a villamosra. Pontosan tudjuk, hogy nincsen művészetük, csak mások ezerszer ellőtt fotóit állítják be újra és újra, már unalomig játszott akkordokat ismételnek meg hamisan, borgőzös házibulikban. Igen, vannak köztük valódi tehetségek, de többük talentuma nem elég ahhoz, hogy maradandót alkossanak.

Nincs is ezzel semmi probléma: az író ember is csak szerencsés, hogy írni tud, és nem botlik bele a tolla a mondatokba, a szónok is csak jó lapokat húzott, hogy a tömeg nem köti keresztbe a nyelvét, de sőt megereszti. Az értéktagadás viszont akkor jelenik meg, amikor a méltatlan is beállna a sorba, siet, törtet, mert azt hiszi, hogy ahová megy, még nem ért oda senki: hogy ő lesz a legsikeresebb fotós, zenész vagy más művész. Amikor pedig a saját eredményei nem emelik ki a sokaságból, hát elkezdi relativizálni a művészeti értékeket.

Mégis ki állapítja meg, hogy mi művészi? – kérdezi. Én így látom, ez az én művészetem – böki oda a másik. Aztán ott tartunk, mikor már mindent lehet, de semminek sincs ezért értelme: mikor a művész és műélvező egyaránt unatkozni kezd. A művész az emberi lélek nagy mérnöke, a társadalmi felelősségvállalás élharcosa, az intellektus fényének hordozója, de a szellem hatalmának kulcsőrzője is, az erkölcsi betegségek gyógyítója.

Amikor a középszer már régen elvetette a téma–réma rendszerű szövegeket, már nem gondolatokat fogalmaznak meg, hanem csak egy más által készített fotót tesznek közzé, a régi oldalak helyett csak egy-két mondatos idézetet írnak különböző portálokra, akkor a gondolatot alávetik az érzelmeknek. A gondolat kifejtése bonyolult, nem is sikerül mindenkinek, az érzelmeket viszont néhány mondattal illuzórikusan közössé tehetjük.

Fáj, hogy elvesztettem, akit szerettem, nagyon fáj! Ezrek állnak mellém, és úgy teszünk egymásnak, mintha éppen ugyanúgy fájna mindannyiunknak, csak azért, hogy elmondhassuk végül: nekünk azért jobban fáj. Egy valódi szöveg nélküli zenemű, egy hanyagul beállított, de dekódolható üzenettől mentes fotó csak érzelmeket kelt: nincsen iránymutatása, célja. Azt mondja: lásd, ezt érzem. De alig tudunk meg valamit a valóságról – holott a művész a saját szűrőjén engedi át, ami van, hogy megmutassa nekünk, mert sokszor elrohanunk mellette.

Fontosak az érzelmek, de nem lehetnek kizárólagosak. Azokat könnyű fölkelteni: lágy dallamokkal vagy egy csecsemő fotójával nagyon könnyen manipulálhatók az emberek. Elhitették az iskolában, hogy a költő megfejthetetlen, értse mindenki úgy, ahogy akarja – de éppen ezért nem lesz közös nevező, közös pont, közös cél, egy művészi iránymutatás. A szoba közepére öntött szemetest is érthetnők számtalan módon, mégsem fenséges. A jó költemény – legyen bár akusztikus vagy vizuális – magyarázható, de nem szabad és nem is kell félremagyarázni. Hitet tesz valami mellett, oldalt választ, felelősséget üzen. Értéket képvisel, ezért értékes.

Amikor valaki más unalomig ismert beállításai vagy középszerű eredményeink után a tartalmat büszkén osztjuk meg, majd angolul (régebben latinul) írunk hozzá néhány sort, azzal nem tesszük értékesebbé: azzal csak át akarjuk verni a többieket, hogy misztikusabbnak, rébuszosnak tűnjék, ami egyszerűen csak az, ami valójában, egyszerű gyenge fércmű. A művészet lényege nem az, hogy érthetetlen, távoli, szinte megfejthetetlen. Nem egy harci dísz, amely elitizál, hanem egy közös kód, amely a bábeli zűrzavarban is az ember nyelvén, a szívén keresztül szólal meg. Kvázi-racionális, mert az értelem tükre az érzelmek rostáján van átszűrve.

A művészet nem öncélú: nem önmagunkról szól, így megerőszakolja az, aki a saját boldogulását, önmaga fölértékelését keresi benne. Százezrek ragadnak tollat, de jó verset csak egyikük ír majd. A hangulat művi manipulálása kevés, erre a marketinges, a divatfotós is képes. A művész magát a hangulatot képes szubliminálni a képbe.

Mindez csak akkor működhet jól, ha kivételes személy, inkább zseni, mint őrült veszi a kezébe az ecsetet.

» | #185 | | Blogadmin | 0 komment

A szeretet paradoxonának nevezzük, hogy a szerető személy elválaszthatatlanul kapcsolódni kíván a szeretett személyhez. Bár az őszinte szeretet nem követel, nem vár el és nem kér számon, ezáltal nem akar egyoldalúan birtokolni, mégsem válna el tárgyától. A helyes motívum az, hogy itt már föloldódni vágyik: ha nem aljasan az önszeretetből sarjad, hanem magasztos önfeláldozásból, akkor föloldható ez a paradox jelenség.

A mély szeretet nem engedi a restanciát magában. Arthur Miller figyelmeztet arra, hogy az emberek megelégszenek 50–60%-os érzelmekkel, hiszen így a kudarc kínja is csak 50–60%-os – jóllehet az öröm sem teljes. A szeretet azonban nem működhet részletekben, mert nem ismeri a feltételeket sem. Teljesen át kell adnunk magunkat neki és általa, sosem válasz mindössze egy részünk átadása.

Mindezek után megláthatjuk Louis Collins gondolatának nagyszerűségét: „aki szeret, annak az alávetettség nem kötelesség, hanem öröm”. Egy társadalom civilizáltsága fokának szokták tartani, ahogyan a kiszolgáltatott emberekkel bánik: a fogyatékosokkal, a szegényekkel, az elesettekkel stb. Talán érdemes egy embert is aszerint ítélni, hogy ő hogyan bánik a neki kiszolgáltatottakkal: a főnök a beosztottal, a tanár a diákkal, az orvos a beteggel és így tovább. Két dolog miatt nem él vissza valaki a hatalmával, nem válik öncélú zsarnokká: az erkölcse és a más emberek iránt érzett szeretete miatt.

Nem követelhető meg mindkettő, általában ugyanis nagyon nehéz szeretni a tucatembert, amely könnyebben rombol, mint épít; szívesebben tombol, mint hallgat; hamarabb adja föl az ígéretét, mint küzd valamiért.

A párkapcsolatokon belüli szeretet azonban valóban magán kell, hogy viselje az alázatot, amely megengedi az alávetettséget, sőt az örömök közé is emeli. Megbízhatom a partneremben, hogy nem él vissza az önfeláldozásommal, és ő ismeri bizalmamat és áldozatomat is.

Szent Pál a szeretethimnusz végén jelzi, hogy a hit, remény és szeretet között is utóbbit tartja a legnagyobbnak. Nem csoda hát, hogy János apostol is ekként fogalmazza meg az isteni mivoltot, s ezzel a keresztyén üzenet lényegét definiálja: „Az Isten szeretet.”

Ezért ritka, de megismételhetetlenül jó az igazi szeretet. Ezért ismeri mégis és keresi az is, aki sosem érezte.

» | #184 | | Blogadmin | 0 komment

Már sokszor kifejtettem, hogy az erkölcs közügy, sőt a közügyek egyik legfontosabbika, hiszen a morális értékek mentén szerveződő közösség az önvédelmen túl az egyének többségi védelmét is biztosítani tudja. Nincs annál erősebb szociális háló, amelyben az empatikus közömbösséget fölváltja a másik személy iránt érzett felebaráti szeretet, amely első oka, hogy képesek vagyunk önmagunkat szeretni. Ha a világ nem tűnik szépnek, mi pedig nem fogadjuk el magunkat, úgy csorbul az erkölcs is és az esély a kiegyensúlyozott életre.

Ha az általános erkölcs áll eszmei célkitűzésünk csúcspontján, el kell tekintenünk attól, hogy minden cselekedetet magunk ítéljünk meg. A tettek célja a döntő, ezek megítélésére azonban sajnos az ember csak maga képes, ha bátor és alapos önvizsgálatra is van ereje. Ennek ellenére létezik tartós jó, vannak dolgok, melyek eredménye többségében jó, ha pedig az erkölcsi felettes ént (kezdetben a családtagok, tanítók, lelki vezetők, később az egyház vagy más hitelesnek tekinthető szervezet vagy szerveződés) is ismerjük, közeledhetünk ehhez az idealisztikus állapothoz, mely emberi lényünkből adódóan tökéletesen nem elérhető és megvalósítható. Figyelmeztetnék azonban egy megállapításra, amely szerint magasztos céloknál maga az út léte is üdvös, és olykor még az elbukás is ünneppé avatható.

Amennyiben a jól élés, tehát a jó célú élés a mérleg pozitív serpenyőjének meghatározója, úgy a hazugság ennek legnagyobb rombolója és ellensúlya. A hazugságok között meg kell említenünk az elhallgatást is mint az ismert igazság egy szeletének sötétben tartását, titokba taszítását vagy a valóság más színben való feltüntetését. Amikor tudunk, de nem teszünk, akkor tulajdonképpen nem tudunk; s ennek analógiájára, mikor szeretetünk féltéséből elhallgatunk döntő tényezőket, akkor hazugságot követünk el, emberi kapcsolatunk pedig így bűnben fejlődik. Amiképp törekszünk a hibák elkerülésére, azonképpen törekszünk későbbi emberi kapcsolatainkat fellélegezve, bőséges nyugalomban kezdeni.

Azt tapasztalom, hogy az emberekkel való kapcsolataim nehézségét mindig az jelentette, ha mást vártak el tőlem, mint amit adni tudok vagy én vártam el mást, mint amit adni tudtak nekem. Bízzák rám, én mit keresek, de ne öltöztessék színes ruhába a szürkeséget. Bármilyen nehezemre esik kicsinyes gyarlóságaimon átlépni, a szerető bizalom hangjával elrebegett bűnök nyomán feloldozás érkezik: a szeretet nem hánytorgat, nem kér számon, nem ítél meg. Amikor nem szerettem, mindezeket tettem, amikor szeretni kezdtem, mindezeket elfeledtem. Ha őszintén beszélek és olyanhoz szólok, aki szeret, mindig megbocsátást kapok, hát én mi mást ígérhetnék viszonzásul, ha legalább nem ezt?

A hazugság akadálya tehát a szeretet: aki szeret, nem hazudik. És a szeretet akadálya is a hazugság: aki hazudik, az nem szeret. Ahol megveti lábát a hazugság, fészket rak a képmutatás, ott megfojtják a szeretetet is.

Ha ilyesmit látunk, azt még eltűrni is hiba. Az etikett, a viselkedés kultúrája választja el a szellemileg fejlett, művelt vagy akár bölcs embereket, az elitet. Az elit prostituálódása, ha elfogadja a hibát hibára halmozó, visszataszító, hazugságokat tápláló tagokat. Egy baráti kör, egyetlen család, egy munkahely sem hunyhat szemet a pusztító személyek fölött – ők azok, akik ellenségei a szeretetnek. Segítsd meg őket, öleld magadhoz, de ne élhessen az összezúzott boldogságod romjain. Akit ilyesmi éltet, azt lehet szánni igazán.

» | #183 | | Blogadmin | 0 komment

Közel két évvel ezelőtt állítottam össze utoljára írásaimból egy elektronikus kötetet. A 2006–2009 közötti válogatott írásaimat tartalmazó Filozófiám ma is szabadon letölthető.

A régi-új blog, tehát az Énmagam minap 2010–2011-es írásait szintén külön kötetbe rendeztem. Összesen 137 oldalon valamivel több mint 276 000 karakternyi szövegben pontosítom és egészítem ki a korábbi 177 oldalas, három részkötetből álló könyv gondolatait. Az elmúlt két év sovány termése ez.

Hitem szerint a tudás közös és ingyenessé kell tenni, ám mivel az írások jelenleg is elérhetők ezen az oldalon (épp csak nincsenek kötetbe foglalva az én igényeim szerint), ezért kivételesen árat is megszabok a könyvért. Az e-könyv 490 forintos áron érhető el.

Az összeg az alábbi gomb segítségével azonnal fizethető bankkártyával online úton vagy e-mailben kérhető bankszámlaszám. Néhány hónap múlva a könyv természetesen ingyenesen letölthető lesz.

Megelőzendő, hogy néhány kérdés bennrekedjen, előre válaszokat adok:

– Te tényleg azt hiszed, hogy valaki pénzt ad ezért?
Hogy őszinte legyek, nehéz elhinnem, hogy valakinek néhány szerzeményem ér ennyit. De már sokszor meglepődtem, néhányan milyen lelkesen követik az írásaimat, egyébként pedig annyi ostobaságra szórjuk el a pénzt.

– Ennyire kell a pénz?
Az ötszáz forint? Nem, csak kíváncsi vagyok rá, lesznek-e, akiknek ér ennyit a dolog. Nyilvánvalóan ez egyféle támogatás. Én a pókerkönyvemet is ingyenesen letölthetővé tettem, és lehetőséget adtam benne a támogatásra (ajánlott árat adtam meg, ha elégedett az olvasó azzal, amit kapott). Csak érdekel, mi lesz ebből.

– Elérhetőek a könyvek esetleg CD-re írva vagy kinyomtatva, netán lekötve dedikálással?
Igen, van néhány ilyen példányom, de azok más árazásban lennének elérhetők, így azokat nem ajánlottam itt.

» | #182 | | Blogadmin | 0 komment

Az ember mint isteni teremtmény egy angyal–állat hibrid: ez a keveredés okozta Lucifer felháborodását, az angyali természet keverése az állatvilággal számára nem volt elfogadható, Isten azonban azt mondta, a kedvenc teremtménye mégis az ember lesz.

Ez a kettősség, mely alapvetően jellemez majdnem mindent a világunkban (hiszen éppen a legszebb dolgok üthetnek legnagyobb sebeket, mert mindig a lényeges dolgoknak van tétjük és terhük is). Az emberiesség és állatiasság van bennünk jelen, ez a jó–rossz párosítás adja az érzést, hogy néha megrendülünk az empátia hiányán, máskor pedig az égre nézünk, mikor látjuk, milyen fenséges dolgokra is képesek az emberek.

Ahogyan a nőben szubsztantumként van jelen az örömlány és az anya, s ezek aránya, felszínre kerülése jellemzi igen nagyban a személyiséget, úgy értékelhető a kétnemű ember is. A vágyak és ösztönök jelen vannak mindannyiunkban, de azok kezelése, a kísértés kerülése vagy épp keresése, a pillanatnyi kíváncsiság elutasítása vagy magunkhoz ölelése állítja be az arányosságot, ahol nyilvánvalóan azt kell keresnünk, amiben kevesebb az állati, de több az emberi.

Igen nagy probléma, hogy azt láthatjuk, amint a felsőbbrendűség az alacsonyabbat szolgálja, így az emberiesség gyakran az állatiasság igényeit. Azért a legveszélyesebb pusztító az ember, mert a legtehetségesebb építő is: amikor az angyali tehetsége az állatot szolgálja, akkor születnek meg a legsötétebb gondolatok, tárgyak, tettek.

Ahogyan beleérik az ifjú ember az életbe, először fölismeri, hogy ő egyén, majd ennek teljes bűvkörébe kerül. Felnőtt érettsége valahol ott születhet meg igazán, mikor ezt is meghaladva az addigi legfontosabb felismerését (hogy 'én' vagyok) hátrébb sorolja a lényegesek között. Bármilyen logikusnak is tűnik: nem én vagyok a mérce.

Hasonló gondolatok is születhetnek e két emberpólusból. A megismerés alacsonyabb fokán álló individualista egoista, mikor látja, hogy választottja korábban méltatlanul élt, olyasmit ideologizál, hogy „ha ő jó volt neki, akkor nem érdemel meg engem”, ezzel szemben az egyedi intellektus más úton jut el ide: „ha az boldogította, akkor nem rám van szüksége”. A tettek és eredmények tehát önmagukban nem mindig minősítik magát a szándékot, amely az igazán fontos.

Ha érzed, hogy készen állsz, mozdulni kellene, bár nem tudod, hová, csak buzog valamiféle változtatási igény, tettvágy, egy homályos célú, mégis erős akarat, olyankor van idő jól átgondolni, hogy melyik belső igényünk, az emberállat vagy az emberangyal szolgálatát látjuk-e el. Ehhez természetesen hinnünk kell abban, hogy létezik jó és rossz, van abszolút igazság. A válasz készen vár, csak a kérdést kell feltenni.

Angelus Silestus misztikus teológus azt mondta: „ember, légy lényegi: jön a világhalál, vész a véletlen, és a lényeg, az megáll”.

» | #181 | | Blogadmin | 0 komment

Az általános értékválság mindenképpen a személyes kapcsolatokon keresztül ismerhető meg legkönnyebben. Ha elmosódik a határ jó és rossz között azzal, hogy relativizáljuk az erkölcsöt, magánügynek próbáljuk beállítani, akkor válik a főnökből rabszolgatartó, a tanárból zsarnok, a családtagból megtűrt idegen, a szerelmünkből árulónk.

A szeretet önmagában nem tűnik el: a rá való igény egyre jobban lángol a lelkekben, azonban a képesség a szeretetre elhományosulni látszik. Ennek eredménye az a sok pótcselekvés, mely megszomorítja azokat, akik hagyományos értékekben gondolkodnak. A fiú olyan lányt keres, akiben megbízhat, aki hűséges társ lesz, de olyanokkal lép kapcsolatba, akiktől könnyen megkaphatja felszínes igényei kielégítését. Az eredmény nem a boldogság, mert más a cél, mint amihez a megvalósulás útja tart.

A leány is így jár eközben: isteníti a testet, kifesti magát, ellenőrzi és elemzi a változásokat, s közben épp a feldicsért testet veszi semmibe, amikor elajándékozza. A fönti fiúnak ez olcsó trófea, a lánynak azonban drága ajándék, az értékválság pedig bár nem érthető számukra, mégis következményekkel jár. Érezni tudják, de nem értik, miért születik majd újra és újra a látszólagos jóllét időszaka után bizonytalanság és kín az életükbe.

Miközben a belső elvárás a férfinál a jó leendő anya (az óvó öl, megbízható gondoskodás, önfeláldozó szeretet), mégis cédákat keres, addig a lány fehér lovon érkező herceget képzel, de elfeledi, hogy a herceg nem nyúl koszos talpú parasztlányokhoz, nem nézi el, hogy parasztfiúk kéjének tárgya bújna hozzá. Az elvárások, a szeretetre vágyás tehát létezik még, de a szeretetre való képesség – mikor szeretjük annyira magunkat, hogy nem alázzuk meg, szeretjük annyira a másikat, hogy nem áldozzuk föl – már ritkábban látható. Nem csak a mi céljaink és örömünk a lényeg, hanem az, hogy ne játsszuk el a bizalmat: anélkül nincsen őszinte szeretet, amely sok probléma egyetlen megoldása és az egyetlen lehetséges út a boldogsághoz. A legrosszabb, akik ma az önzés oltárán a bizalom képességét áldozzák.

A Káma-szútra négyféle szerelmet ismer. A megszokás szerelme egyféle ragaszkodás, mely leggyakrabban a kölcsönös és már megszokott szexuális viszonyból alakul ki. A kívülről érkező szerelem a felületességek, például a dicsérő visszajelzések miatt születő érzés. A gondolatbeli szerelem a másik személyről kialakított képzetek alapján kialakult szerelem. A könyv ezt leginkább a szájközösülés iránti vonzalommal azonosítja, de a mai virtuális korban mesterségesen létrehozott személyiséghelyettesítő avatárok ismeretében egészen új jelentése kel. A legőszintébb azonban a hitszerelem, melynek alapja, hogy a felek kölcsönösen bíznak abban, hogy a másik személy szükséges a boldogságukhoz. Ennek elvesztése jelentős kár, a valódi megváltozás.

» | #180 | | Blogadmin | 0 komment

Tipikusan az az önpusztító vagyok, aki rituális pontossággal helyezné el az önmaga ellen emelt pisztolyt is az asztalon, pontosan megfogalmazná utolsó gondolatait, és a lövés előtt bejelölné a könyvében, hol is tartott elébb.

Amikor meghúzom az elvi hitelességeim határait, majd szándékosan hiteltelenné teszem magam oktalan és öncélú megsértésükben, gyakorlatilag csak a látványos aktus előtt tisztelgek, melyben ólomsúlyúvá válnak az érzések mások számára is. A tettek következményei nem maradhatnak láthatatlanok a tettesek előtt: kicsinységük pedig nem engedi, hogy a botrányosan megalázkodónál kevesebbel érjem be, ha kiáltani akarok.

A tüntető züllésnek azonban van egy igazán önös hibája: hogy csak azokat nem érdekli, akiknek szól. Barátok, anyák, tanítványok könnyes szemmel figyelik az idol megdőlését, de az igazság miatt fáklyaként lángoló ember nem perzseli föl a világ közömbösségét, csak az őt szeretők szívébe mar.

A buta öngyilkos, aki pirulákat nyel, majd a hányinger közben a mentőket tárcsázza, búcsúlevelet ír, körömmel kapaszkodik a létezőkbe. Az önpusztítás az utolsó palló, de semmivel sem valóságosabb, mint a kokainbogarak a bőröd alatt. A célok elérése lényegtelenségbe olvad, mert ekkor már a cél léte maga is ünnep.

A jóságba, igazságba és önmagunkba vetett hitünket őrizni kell, mint a szemünk fényét. Az emberekbe vetett bizalom a boldogság csírája. Nem más emberek miatt vannak elveim, hanem más emberek ellenére. Ezerszer megcsalt és elárult ember is reménykedhet, hisz még abban az újra és újra elcsábított is, hogy a következő személy majd őszinte lesz, nem csal és nem hazudik, nem akar ártani.

Egy idealista moralista számára, amilyen vagyok, a szeretet éppen ebben a legfenségesebb. Személyes siker, nem tőlünk független kegyelmi ajándék. Ezerszer elromolhat, mégis újra belekezdünk, mert ebben van hitünk: nem arról van szó, hogy egy másik ember iránti feloldó szeretetben érezzük meg igazán magunkat és a mindenséget?

Ott lüktet a kapcsolatszikrában, az első éjszakában, a két test izzadságában, a reggeli mosolyokban, a megmasszírozott vállakban, a csillaghullásos éjféltájban, a rácsodálkozó napfelkeltében, a telisírt párnában, a négy vállon vitt gyászokban, a nagy kínokban és még nagyobb boldogságokban. Nem lehet, hogy csak ketten csinálhatnak csodát az életben, csak ketten pillanthatunk be abba az égi örömbe, amit a földi életben nem kaphatunk meg egy pillanatnál tartósabban soha? Nem lehet-e, hogy csak ketten tudjuk a kapott fél-fél boldogságunkat összeilleszteni, egybekovácsolni, az elömlő szeretet forróságában végleg összeforrasztani? Talán itt a válasz a kérdésekre és arra, miért féljük a hidegen vigyorgó halált is.

A megbocsátáshoz szükséges a megbocsátó akarat és a józan belátást követő megbánás.

» | #179 | | Blogadmin | 0 komment

– Add a kelyhet a kezembe, hadd igyam ki! Nosza, kérem a mámorító nedűt, aztán hadd tekintsek a lányok szoknyája alá, el tőlem a határokat, tűnjék el a cellám fala, erkölcsi oszlopaimhoz kötözött velőmről szakadjon le a bilincs!

Hogy egyszer végre a kényszer, a bensőmből felkiáltó fenyegető tiltó parancs halkuljon, nyerjen a test rémítő vörös folyadéka, egy nap ne ismerjem a jót, se a rosszat, csak tetteim hatása és következményei nélkül élvezhessem a létezést.

Add a kelyhemet, ne nézzél így! Mit vártál, a király majd nem részegedik? Minő súly nyomja a vállát annak, aki lát is; ha valaki, hát én ihatom! Semmit sem tesztek, csak a saját boldogulásotokat keresitek s mégis isztok. Hát por leszek én is, mint ti! Idegeim áhítják, hogy ne legyenek megfeszítve mindig.

Az erkölcs és amit elvártok tőlem, ma éjjel nem uralkodnak rajtam. Közétek állok, nem a jót keresem, csak a boldogulást, nem gondolok az eredményekre, csak a pillanatra. Nincs rajtatok erkölcsi palást, tudásotok tompa, iszom én is, agyamból űzze, szorítsa ki a szőlő leve a gondolatokat.

Nem akarom, elég volt, hagyjatok már. Szolgák vagytok, hűtlenek, ha adok, szerettek, ha kérek, megvettek. Hát elpusztíthatnám a világot!... Ne, a kehely üres, hol a pohárnok? Miért nem ad enyhítő itókát, nem látja, hogy a görcs rángatja arcomat?

Hadd igyam már. Hadd ne érezzek. Hadd legyek boldog kicsit én is, a szakadék túlpartjának embere. Ha iszom, megértelek, ha iszol, megértesz. Másnap majd a magány visszaköltözik a szobámba, és a koponyám fájással tér vissza a valóság földjére. De addig még sok teli pohár vár, vígadó emberek, lánymosoly, kacér szempár.

Csak hámozd le rólam, ó, borom, az erkölcs palástját végre.

– Csitt te, a király már alszik.

» | #178 | | Blogadmin | 0 komment

Gyakran gondolok úgy másokra, mintha könyvek lennének. Egyesek színes borítóval, mások a régi lexikonok barna, töredezett, mégis minőséget sugárzó bőrkötésével, megint mások csak puha papírborítóval, vékony könyvű élettel. Ezekben a könyvekben csak cím van, meg néha egy bevezető, néhány hevenyészetten összedobott fejezetvázlat. De még nem tudom, vajon komédia vagy dráma az, amit forgatok.

Belenézek a könyvekbe, figyelem az üres oldalakat, arra gondolok, ebbe még bármit beleírhatnék. Mit izgatnak engem az elsárgult lapú porillatot árasztó régi könyvek ki-kiszakadó lapjaikkal! A friss, még üres fehér lapok egyszerre hívogatnak, hogy csak velük töltsek időt, csak a kitöltésük, a kanyargó betűk hamis máza vonja el a figyelmem, de közben a lapok óriásiak is, ijesztőek. Van bennem ennyi gondolat, meg tudnám írni ezt a könyvet?

Elfelejtem a papír anyagát is nézni. A durva tapintású, rossz minőségű papírra írni sem érdemes, azon a líra sem mutat jól. A fényes műnyomóról lefolyik a tinta: ráírom a szavaimat, de elkenődik, olvashatatlan lesz, vagy rosszabb, félreolvashatóvá válik. Kevés a bőséges, tiszta fehér lappal rendelkező, ostoba, folytathatatlan fejezetektől sem terhelt, gördülékenyen teleírható, mosolygó könyv.

Ilyenkor magamat egy apró fekete könyvnek képzelem. Sok írás van benne bibliapapíron, könnyen szakadó lapok sűrű egymásutániságában az apróbetűs szövegek. Az üres oldalak azonban itt is bőségesek.

Egymásra utalt könyvek várják, hogy befejezzük a történetüket. Amíg a saját csattanónkra vagyunk csak kíváncsiak, hiába várjuk a folytatást. De ha más meséjét faragjuk, közben születik meg a magunk mítosza is.